Mi folyik a zárt ajtók mögött?

Az intézet két hónapja zajló belső vizsgálata szerint nem igazolódtak be a vádak: a rendőrség szoros ügyészi felügyelet mellett nyomoz.

– Volt olyan műszakváltásom, amikor a kolléga azzal fogadott: az egyik ápoltat úgy megverték az éjszaka, hogy egész éjjel azért imádkoztak, meg ne haljon – meséli Judit, az egyik ápolónő.
– Engem az első napomon az fogadott – teszi hozzá Éva –, hogy az ápolónő, amikor az egyik beteg nem engedelmeskedett neki, berántotta a szobájába, és agyba-főbe verte. Azután kijött, és azt mondta nekem, hogy jegyezzem meg: ezek nem emberek, ezekkel így kell bánni.

Az intézet hetes osztályán az ön- és közveszélyes ápoltak között szigorú protokollok szerint kellene járni-kelni, a legapróbb jelekre is figyelni kell, hiszen némelyik beteg akár minden előjel nélkül komoly kárt tehet magában vagy másokban. Nem csoda, ha fizikailag jó kondícióban lévő férfiak látják el az ápolói feladatok egy részét: akik a két ápolónő szerint visszaéltek a helyzetükkel, azok is végzett szakápolók voltak. Judit és Éva szerint nem csak bántalmazták a betegeket: előfordult, hogy „show”-t rendeztek, rávették az egyik ápoltat, hogy például cigarettáért cserébe orálisan elégítse ki a másikat. Volt, aki rendszeresen ellopta a betegeknek a hozzátartozók által behozott ételt – mindez azért maradhatott titokban, mert az intézet hetes osztálya meglehetősen zárt, a száznál több dolgozó közül összesen tizenkét-tizenöt fő fordul meg itt. A munka állandó figyelmet igényel, veszélyes.

– A főnővér tudta, de az volt az álláspontja: gyerekek, ti viszitek a bőrötöket a vásárra, csináljátok, ahogy tudjátok – meséli Éva.

►

Judit és Éva december elsején elmondták az intézmény igazgatónőjének, Simon Ilonának, hogy mi zajlik a hetes osztályon.

– Négyszemközt akartunk beszélni vele, de ő azonnal hívta a főorvosnőt és a főápolónőt – meséli Éva. – Hogyan reagált arra, amit elmondtak? – kérdezek vissza. – Kerekedett a szeme, egyik cigarettát szívta a másik után. Kértük, hogy maradjon köztünk, amit mondunk, de pár nap múlva kiszivárgott a kollégák közé. Jegyzőkönyvet vettünk fel, és azt mondta, hogy vizsgálatot fog indítani. Egy héten belül vagy tíz kamerát szereltetett fel az osztályon, és két kollégát áthelyezett másik osztályra, de ezen kívül semmi nem történt.

A két ápolónő január közepén ment el a kiskunhalasi ügyészségre.

►

Az intézet igazgatónője, Simon Ilona a botrány kirobbanása után egy-két alkalommal nyilatkozott a sajtónak, pár szót a Szabad Földdel is beszélt, végül úgy döntött, hogy a „nyomozás érdekeire való tekintettel” inkább egy közleményt ad ki. Ennek lényege, hogy november 27-én – az időpont sem azonos azzal, amit az ápolónők mondanak, a jegyzőkönyv december elsejére van dátumozva – belső vizsgálatot indított, amely csak most zárult le, és eszerint nem igazolódtak a bejelentők állításai. De vizsgálódik az Államigazgatási Hivatal, a módszertani központ, valamint a rendőrség is; az intézmény együttműködik a hatóságokkal, „hiszen mindenkinek érdeke, hogy az igazság felszínre kerüljön”.

Korábbi nyilatkozataiban az igazgatónő arra utalt, hogy Éva bosszúból találta ki a rémségeket, mert határozott idejű szerződését nem hosszabbították meg. – Közcélú ápolóként közvetítettek ki – mondja erről Éva –, nekem ezt az állást el kellett fogadnom. De hatvanezer forintért ön- és közveszélyes betegek között dolgozni napi tizenkét órát, nem az az álommunka, amihez az ember mindenáron ragaszkodna.

Judit esetében még ennyi okot sem le¬het találni: az ápolónő tizenhat éve, ti¬zen¬nyolc éves kora óta dolgozik az intézetben. Vele kapcsolatban az a kérdés merült fel, ha a brutális gyakorlat már régóta folyik, akkor miért csak most jelezte.

– Mára belebetegedtem ebbe, betelt a pohár – mondja Judit. – Kétszázas vérnyomással küldtek táppénzre, és ha ennek vége lesz, akkor szerintem a betegségem is elmúlik.

►

A Kiskunhalasi Városi Ügyészség vezetője, Téglás Péter azt mondta a Szabad Földnek, hogy a nyomozás kezdetén sarkos kijelentéseket nem lehet tenni: a rendőrség szigorú ügyészi felügyelet mellett elsősorban szemérem elleni erőszak minősített esete ügyében nyomoz.
Kérdésünkre, hogy hogyan lehet egy ilyen viszonylag régen elkövetett – az ápolónők júniustól november végéig lezajlott eseményekre hivatkoznak – ügyben bizonyítékot találni, az ügyész elmondta: élni fognak a törvényben engedélyezett összes lehetőséggel. Akár az ápoltakat is meghallgathatják, hiszen a büntető eljárásjogban nincsen kemény szabály arra, hogy ki tehet tanúvallomást – megfelelő szakértő segítségével, a gondnokuk jelenlétében akár a betegek is nyújthatnak hasznos információkat.

►

Végül az ápolónőket arról kérdeztem: miután bejelentették az igazgatónőnek, mi történik, és ő egyértelmű lépéseket tett azért, hogy ha történt is bármi, a folytatásnak elejét vegye, miért nem elégedtek meg ennyivel, miért mentek az ügyészségre?
– Ha látta és hallotta volna, amit én láttam, nem kérdezné ezt – válaszol Éva. – Azt szeretném, hogy akik ezt tették, azokat vonják felelősségre.
– Azt akarom, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő – mondja Judit. – Nem kell olyan sok ahhoz, hogy bárki egy hasonló osztályon találja magát, kiszolgáltatva. Volt egy kolléganőm, aki egy nap fejfájásra panaszkodott. Adtam neki fájdalomcsillapítót, de hányni kezdett. Hazavittem a férjéhez – két éve pedig az ápoltam. Nagyon nehéz helyzet, nehéz határokat szabni. Nem léphet be a nővérszobába, ahol korábban ki-be járkált, gyakran elfelejti szegény. Nekem is nehezemre esik úgy nézni rá, mint a betegemre, nem pedig, mint a kollégámra. Ez a zárt osztály. Itt mindenkinek van egy téglája.