A legrosszabb magyar intercity vonat

Szeged a vasúti közlekedés terén az elmúlt fél évszázadban a negatív rekordok nagykönyvébe írta be a nevét. Európa-hírű, pótolhatatlan kulturális örökségünknek számító, építése idején számos világújdonságot bevezető – a második világháborúban felrobbantott – szegedi vasúti híd helyreállításának, illetve pótlásának elmaradása volt a legelső e téren. A legutóbbi, az ütemes IC pedig igazi unikum.

Látszatra egy többé-kevésbé hagyományos IC-szerelvény és egy – amúgy lassúságáról híres – klasszikusan koszos vidéki gyorsvonat kényszerházasságából született igazi öszvér. Az ország vasúti személyközlekedésében egyébként máshol teljesen ismeretlen menetrendi kategória bevezetését a nyilvánosság számára azzal indokolták, hogy a nagy nyugat-európai vasúttársaságok mintájára végre itthon is lehetőséget adnak a vidéki nagyvárosok és a főváros között óránként közlekedő IC-szerelvények közlekedésére, s erre szolgálna a svájci mintájú, úgynevezett ütemes menetrend (Taktfahrplan) bevezetése. A rövidesen bekövetkező látványos hanyatlás azonban hamar bebizonyította az utazóknak, hogy mind az IC-, mind pedig a gyorsvonati vonat-részen a szolgáltatás színvonala jócskán elmarad az elvárhatótól, de még attól a szinttől is, amely az ország más IC-vonalain szokásos.

Akiket balsorsuk a MÁV START Zrt. szolgáltatásai közül éppen a gyorsvonatok igénybevételére kárhoztat, pontosan tudják, hogy többféle „gyors” létezik az országban. A legkorszerűbbek azok a Siemens Desiro motorvonatok, amelyek a főváros és Esztergom közötti elővárosi forgalomban közlekednek. Ezeket, a rövid távú utazásokhoz valóban európai szolgáltatást kínáló – még a mozgáskorlátozottak fel- és leszállását is segítő – szerelvényeket követik a 90-es években beszerzett, felújított, korszerűsített másodosztályú vagonokkal közlekedtetett szerelvények, amelyek felújított belső terük miatt emlékeztetnek valamilyen civilizáció jelenlétére (például az 1996-ban a GANZ-Hunslettől rendelt három BVmot motorvonat, a „Samu”, amely először szintén Szeged és Budapest között közlekedett). Végül az utolsó csoportba tartoznak azok a 30-40 éves vagonok (a 27-30 Bo és a Bko sorozat), amelyekben – persze nem feltétlenül a vasútüzem biztonsága, hanem, mondjuk, a szolgáltatás minőségének nyilvános megítélése miatt – már nem is szabadna utasokat szállítani. Mégis megteszik.

Az IC-n sem jobb a helyzet. Aki ma a MÁV START honlapját böngészi, könnyen képet kaphat az országban közlekedő IC-kocsik belső teréről. Az egyterű – néhol tolóajtóval elválasztott fülkés – kocsikban plüss-hatású szövettel behúzott ülések, tiszta és világos színű fém- és műanyag-borítású falak, több konnektor az utasok elektronikus eszközeinek kiszolgálására, hangulatos étkezőkocsik találhatók. Mindez a fantázia hipermodern szüleményének, futurisztikus agyszüleménynek tűnik a szegedi ütemes IC özönvíz előtti prózai valóságához képest, ahol az utas – még az első osztályú jegyért fizetett magasabb díj fejében is – csak egy olyan, 40 évesnél idősebb MITROPA-komfortkocsi barnás-kopottas furnér-farostlemez világában élheti át az (idő)utazás élményét, amelyből nemcsak a konnektorok hiányoznak (nehogy az ember a munkába menekülve próbálja feledni az út kényelmetlenségét), de gyakran még a fűtés is!

Szegeden a XXI. századra mindössze két igazi (győri gyártású, második generációs) IC-kocsi emlékeztet. Ennyi maradt mutatóba a 90-es évek derekán beindított szegedi IC-vonatokból. Komfort dolgában azonban ezek sem versenyezhetnek az ország többi IC-vonalán közlekedtetett korszerű, harmadik generációs IC-vagonokkal, de még a korábbi szegedi IC-k színvonalát sem érik el. Például a konnektorok használatát ezekben is megtiltották, ráadásul sem étkezőkocsi nincs a szerelvényen, sem a korábbi – az IC-től elvárható – gyorsabb menetidőt nem sikerül tartani. Megnyitása óta a Szeged-Budapest IC-k menetideje egyre hosszabbá vált: a 90-es évek közepén elért 1 óra 45 perces menetidő előbb 2 órára, majd az ütemes IC bevezetésével 2 óra 15 percre nőtt.
Az „IC” immár majdnem minden bokorban megáll…

Aki tehát ma rászánja magát egy Szeged-Budapest vagy Budapest-Szeged közötti IC-utazásra, nem kap többet a pénzéért, mint hogy vasúti pályán elgurul az egyik várostól a másikig. Ezen túl viszont ne kérje számon se a menetidőt, se az utazás komfortját. Az intercity szerelvények Európa-szerte megszokott kényelmi szolgáltatásai – a tiszta és gyors közlekedés lehetősége, az étkezőkocsi nyújtotta kényelem, a laptop-használatot garantáló folyamatos áramellátás – csak vágyálom e vonatokon. A mai Szeged-Budapesti IC semmiben nem felel meg az intercity vonatok általános fogalmának, miszerint az IC belföldön jellemzően nagyvárosok között közlekedő, emelt színvonalú gyorsvonat. A szegedi IC-n ugyanis az, aki az I. osztályra váltott jegyet, rosszabb körülmények között utazik, mintha a II. osztályra ült volna, és kocsi-osztálytól függetlenül garantáltan gyatrább körülmények között utazik, mintha az ország bármely másik IC-vonatán ülne.

Hogy mindennek mi a következménye? A személyzet név nélkül nyilatkozó tagjai beszámolnak róla, hogy a törzsközönség arcról és személyesen is jól ismert korábbi tagjai tömegesen maradnak távol a vasúttól. Az utasok immár csak a nagyobb hivatásforgalmat hozó hétfői és pénteki napokon képesek megtölteni a kocsikat. Amíg egyszer ők is végleg hátat nem fordítanak a negatív rekordok vasútjának. A szegedi állomásfőnökséghez tartozó vagonállomány is átalakult: Míg 1996-ban a Szeged-Budapest vonal büszkélkedhetett azt ország három korszerű BVmot motorvonatainak egyikével, ma már csak egy ócska, gyorsvonati kocsiból úgy-ahogy átalakított, I. osztályúnak mondott IC-vagon (amit 2007-ben úgy hoztak Szegedre, hogy közben a korszerűbb vagonoktól megváltak – minőségi csere?), és két, második generációs II. osztályú személykocsi áll az IC-közönség rendelkezésére szerelvényenként. Hová lettek a korszerűbb vagonok? Hová lettek az étkezőkocsik? Bár a forgalom csökkenésére hivatkozva váltak meg tőlük, nincs olyan ismerősöm, aki ne hiányolná őket. Sőt, ezektől az állapotoktól a vasúti személyzet is szenved és szégyelli… A Szeged-Budapest viszonylaton sikerült olyan mélyre leszállítani a szolgáltatás színvonalát, hogy ennyi erővel akár az egész IC-t is megszűntethették volna. A Szeged-Budapest vonal utazóközönsége nem kap valódi IC-szolgáltatást a pénzéért. Az egész ügy azért is érthetetlen, hiszen a Szeged-Budapest közötti vasúti személyszállítás a MÁV vonalai között a második legkihasználtabb IC-vonal.

Az ütemes menetrend önmagában nem rossz megoldás. Már persze azokban az országokban, ahol jól működik. Svájcban szerzett személyes élményem, hogy a peronon elhelyezett órán másodpercmutató is van, és az IC akkor indul, amikor az a 12-esre ér. Nem előbb és nem később. Az IC-vagonok szolgáltatásai is ennek megfelelőek. Vajon miért van az, hogy Magyarországon kívül a tisztességes IC-szolgáltatás és az ütemes menetrend nem egymást kizáró fogalmak?

Dr. Balogh Tamás
egy utas (még)