Modern korunk rabszolgái

Teljesen érthető, hogy a rabszolgaság kifejezést hallva először Afrika és Ázsia elmaradott részei jelennek meg szemünk előtt. Durva becslések szerint a világon húszmillió azok száma, akiket erőszakkal tartanak fogva és fizetés nélküli munkára kényszerítenek. De vajon kik lesznek manapság rabszolgák? Elsősorban a kiszolgáltatott helyzetben lévők: a szegények, az egyedülállók, a mentálisan sérültek, a nők és a gyerekek.

A nőket főleg szexuális árucikként kezelik, a gyerekeket pedig nemtől függetlenül használják munkásnak, katonának, szexuális játékszernek. Mielőtt legyintenének, hogy ezek a dolgok szerencsére csak tőlünk távol léteznek, gondoljanak az Európa-szerte bordélyokba hurcolt lányokra! Vagy az elmúlt évek nagy port kavart híres-hírhedt ügyeire, amikor a gyerekeket saját szüleik vagy elrablóik évtizedekig sötét helyen elzárva tartották, hogy szexuális igényeiket kiéljék rajtuk.

Arra már hazánkban is volt néhány példa, hogy (főleg) férfiakat munkaerejük miatt rabszolgaságban tartanak. A probléma meglehetősen összetett. Egyszerre akár több bűncselekmény is megvalósulhat – például személyi szabadság korlátozása, súlyos testi sértés, okirat-hamisítás –, a rendőrség azonban tehetetlen. Ugyanis feljelentés csak a legritkább esetben történik. Joggal merül fel a kérdés: vajon miért?

A pszichológus szerint ennek ritkán van lelki oka – ellentétben például a nők és a gyerekek esetében, akik rendszerint érzelmileg is kötődni kezdenek fogva tartójukhoz. A férfiak inkább reménytelen helyzetük miatt döntenek úgy, hogy tűrnek. A rabszolgákat nem elég „felszabadítani”, meg is kell őket tanítani a szabad életre – teszi hozzá a szakember.

Szokoli Erzsébet szociális munkás pályája során több ilyen esettel is találkozott. Általában kiszolgáltatott helyzetben lévő, mentálisan sérült középkorú férfiakról van szó, akik többnyire állami gondoskodásból kerültek ki, szakma nélkül.

– A rendszerváltás előtt ezek az emberek dolgoztak, valahová tartoztak. A megváltozott körülmények – munkanélküliség, lakásvesztés – azonban arra kényszerítették őket, hogy elszegődjenek különféle vállalkozókhoz, általában tanyákra. Tudunk olyan emberről, akit a gazdája az állatok között tartott. Én magam is csak sokára értettem meg, hogy ezeknek az embereknek nincs sok választásuk, nincs más lehetőségük. Ha tovább akarnak lépni, akkor olyan karriert kellene felépíteniük, amire az adott helyzetben képtelenek. Köztudott, hogy a „gazdák”, a kizsákmányolók nagyon kevés forintosítható fizetséggel számolják el a munkát, sokkal inkább azzal, hogy szállást, ételt és italt adnak. Ebből adódóan sokan még ha szeretnének, sem tudnának félretenni, hiszen nincs miből. Lehet persze, hogy a gazda és a „szolga” között van egyfajta függőségi viszony, valami sajátságos kötődés, de ennél sokkal erősebb a napról napra élésből, a jövőnélküliségből adódóan az, hogy számukra ez az egyedüli lehetőség az életben maradásra.

Megoldás lehet a „radikális szociális munka”, hiszen a mai ellátórendszerek alkalmasak arra, hogy az együttműködőket, a motivált klienseket visszahelyezzék a társadalomba. Ehhez elengedhetetlen a kölcsönös együttműködés: az igény, a hajlandóság a változtatásra. Teljesíthető célokat kell kitűzni, kölcsönös felelősségekkel. Miután a szakemberek minden segítséget, eszközt megadtak a periférián élőknek a változáshoz, számon kell kérni az ő vállalásaikat is – különben a semmibe vész a segítő szándék és elpazarolt lesz az energia...