Vallásháború fenyeget?

Száz évvel ezelőtt a Közel-Keleten – ahol Jézus Krisztus élt és halt – még 20 százalék volt a keresztény népesség aránya, most alig éri el az 5 százalékot, és a szám folyamatosan csökken. A Szentszék számára ez aggasztó tényező, ezért határozott úgy a pápa, hogy a vatikáni tanácskozásra meghívnak különleges vendégeket: zsidó rabbikat, valamint egy iráni ajatollahot is. A Vatikán az eddiginél nagyobb szerepet kíván betölteni az izraeli–palesztin vitában, és növelni akarja politikai szerepét a világban. A pápa azt is kinyilvánította, hogy harcolni akar a radikális iszlám ellen, és meg akarja állítani a keresztények immár tömeges kivándorlását a Közel-Keletről, főleg Irakból és Libanonból.

A tanácskozásra készített előzetes szakértői jelentésekből kiderült, hogy az Irakban élő mintegy 850 ezer kereszténynek csaknem a fele már elhagyta az országot. Libanonból a maronita és gazdag keresztények ugyancsak falkákban távoznak a politikai instabilitás miatt, magukkal víve tőkéjüket is, amely fedezetül szolgálhatna az ország egykori szerepének – a „Közel-Kelet Svájca” – helyreállításához. (A maroniták szír keresztények, akik Libanon vidékére menekültek a VIII. században. Néptörzs és vallásfelekezet. Nevüket első pátriárkájuk, Szent Maron után kapták.)

A közel-keleti keresztény egyházakat több évszázados árkok is szabdalják, és a Vatikán célja éppen az, hogy az egymástól jelenleg elkülönülő hét keresztény ágazatot egyesítse; egyszerűsítsék a régi liturgiákat, nyissanak az arab társadalmak felé. A keresztény egyházak használják az arab nyelvet.

Monsignor Nicola Eterovic, a kezdődő tanácskozás vatikáni titkára azzal nyugtatta sajtóértekezletén a keresztényeket, hogy bár sok arab, török és iráni keresztény hagyja el a Közel-Keletet, a helyükbe egyre nagyobb számban települnek a Fülöp-szigetekről és Indiából származó katolikusok. Ez ugyan jól hangzik, de elfedi azt a tényt, hogy a radikális iszlám miatt Indiából és a Fülöp-szigetekről is menekülnek a keresztények.

És a Közel-Kelet csak egyik színtere a keresztények és a muszlimok között folyó religionálisnak látszó, valójában ci¬vili¬za¬tórikus háborúnak. Az Egyesült Államokban ennek a csatározásnak az egyik kiemelt helyszíne New Yorkban a „Ground Zero”: muszlim beruházók ott akarnak arab kulturális központot és mecsetet emelni, ahonnan néhány tucat méterre muszlim terroristák pusztították el az amerikai világváros jelképét, a befolyás egyik hatalmát, a Világkereskedelmi Központ (WTC) ikertornyait. London is folyamatos harcban áll azokkal a muszlim hitszónokokkal, akik az arab, afrikai és pakisztáni muszlim mecsetekben gyűlölettel beszélnek a kereszténységről és a „nyu¬gati kapitalizmusról”. Németországban, Franciaországban sorra épülnek a mecsetek – Svájc betiltotta a minaretek építését –, és a keresztény világ hagyományos központjaiban sorra tiltják be a muszlim nők hagyományos viseletét, az arcot vagy a teljes testet takaró ruházatot.

Egész Európában – még a hagyományosan türelmes és befogadást tanúsító olyan országokban is, mint Hollandia vagy Svédország – korlátozni akarják a bevándorlást, ami főként a muszlimokat, nem utolsósorban pedig sokszor a cigányokat érinti.

Európa és Amerika kulturális szabadsága – vagy jó értelemben vett szabadossága – kezd tova tűnni: a sokféle érték tisztelete hovatovább egyben diszkriminációs határokat is jelent. A Biblia és a Korán áll szemben egymással? Kultúrák, értékek, gondolkodásmódok, politikai és gazdasági érdekek csapnak össze egymással – mindez vallási csomagolásban.