Kolontár és Devecser: csak az iszap ugyanaz

Idős férfi sertepertél az udvaron, ám mire visszafordulok, hogy megszólítsam, már eltűnt a házában. Pedig különösen megörültem neki, hiszen a napsütéses utcán sehol egy lélek. Mintha kísértetvárosban járnék.

Három hónap múltán tértem vissza Devecserbe. Az iszapot, a szennyet az utcákról is, az udvarokból, házakból is eltakarították, egyébként semmi változás. A kibelezett, berendezésétől megfosztott házak állnak, oldaluk méter, két méter magasságig vörösre festve.

Hol van már a lázas nyüzsgés, takarítás, amivel az első napokban találkoztam? Elmegyek a ház előtt, ahol szinte dühvel sikálta az asszony a bejáratot, a másik helyen, ahol magam is lapátoltam a mocskot – mindkét ház üres. Devecserben háromszáz épület menthetetlen, lakóinak jó része szerteszéledt.

– Annak örülök, ha eszembe sem jut, ami történt – válaszolja az idős férfi, amikor végül rányitom az ajtót, hogy megkérdezzem, ő meddig marad. – Eleinte jól bírtam, de mára teljesen kifeszült az idegrendszerem, orvoshoz kell járnom.

Vele tehát nincs szerencsém, de talán majd Lipka Péter. A főként hirdetésszervezésből élő férfival közvetlenül a katasztrófa után már beszélgettem. A házát éppen csak érte az áradat, ezért eleinte úgy gondolta, ő maradhat.
– Novemberre vált egyértelművé, hogy mennünk kell – ültet le a konyhájában. – S valóban, a melléképületek falát veri ki a salétrom.
Az épületet 17 éve vette használtan, eddig körülbelül 20 millió forintjában van. A katasztrófa előtt körülbelül 15 millióért tudta volna értékesíteni.
– Az értékbecslők is ennyire tartották? – kérdezek rá, ismerve a munkájukat ért kritikákat.
– Ekörül, de ennek nincs jelentősége. Már kijelölték az új házam helyét.

Lipka Péter ugyanis végül úgy döntött, hogy a többféle lehetőség közül – új vagy használt épületet kér Devecserben vagy máshol, vagy pedig a házának az értékét készpénzben – végül a helyben épült új házat kérte. Nem is ezzel van problémája.
– Először azt mondták, hogy a melléképületeket is újraépítik – mutatja a megyei napilap egyik novemberi számában a kármentő bizottság elnökének, Lasztovicza Jenőnek a nyilatkozatát. – Később kiderült, hogy ezek értékét is beszámították az épülő házakba.

A férfi végül is elégedett a kárpótlásával – legalábbis, ami az ingatlanát illeti. Arról viszont még fogalma sincs, hogy az ingóságában esett kárát mikor térítik meg.
– Ígérik ezek pótlását is, de nem a kármentő alapból.
– Végül is nem mindegy, hogy milyen keretből kapja az összeget?
– Nekem mindegy, legfeljebb az adományozóknak nem – mutatja a megyei napilap legfrissebb számából a méltatlankodó olvasói levelet.

A pillanatnyi álláspont szerint a kármentő alapba befolyt 1,7 milliárd forintot az állam a közösségi intézmények újraépítésére fordítja – a lakossági károkat más forrásból téríti meg. Kétmilliót a segélyszervezetek állnak, akinek magasabb a kára, azt az állam egészíti ki.

– És miben reménykedik, mikor költözhet? – kérdezem.
– Azt ígérték, június 30-ig mindenki az új otthonába költözhet. Nekem azonban előbb kellene mennem, mert ezen a helyen emlékparkot akarnak létesíteni.

S hogy hol tartanak az új házak építésénél? A telkeket már kiparcellázták, s készülnek a közművek is, látom Devecser határában.

Ha már erre járok, átnézek Kolontárra is, mi változott az elmúlt hónapokban. Mintha nem is ugyanaz a katasztrófa érte volna a két települést. Igaz, ahogy Tili Károly polgármester fogalmazott, a károk is kisebbek. Devecserben 300 ház menthetetlen, itt ennek alig több mint egytizede. A harminchat ingatlan tulajdonosának kétharmada marad. – Összetartó régi sváb falu – összegzi az okot a faluvezető.

Kolontáron szinte valamennyi sérült házat elbontották már, csupán a Tarna-patak mellett árválkodik magában egy. Itt viszont megállt az idő, még a vitrinben lévő étkészleten is ott az iszapmenü. A sarokban pedig kisszekrény, tetején a Szabad Föld számai. Az utolsó az október 1-jei, pénteki kiadás. Három napra rá következett be a katasztrófa.

Talán emlékháznak hagyták meg, vélem, ám kiderül, csupán az elhúzódó hagyatéki tárgyalás miatt áll még. A házban hárman laktak, kettő közülük az iszap áldozata.

Az utca végét viszont nem érte az ár, a Diófa vendéglő udvarán a tulajdonosa, Lehmann Róbert.
– Azt csak gondolja, hogy megúsztam a katasztrófát – válaszolja a férfi a kérdésemre. – Én is az elöntött részen laktam, csupán annyit sikerült megmentenem, ami rajtam volt.
Ő is marad a faluban, ám egy ház helyett kettőt építenek – persze fele akkorákat, mint amekkorát ott kellett hagynia. Négy gyereke van, így most szét tudnak költözni.

– Akkor még jól is járt – jegyzem meg óvatosan. – Meg, gondolom, a vendéglője forgalma is növekedett.
– Az valóban, ám az autójavító műhelyemé negyven százalékkal csökkent – mutat az udvara végében álló épületre. – Tudja, január nekem mindig nagyon jó volt, ilyenkor sok kocsi törik. Ilyen dzsuvába azonban senki sem szívesen hozza a kocsiját.

A férfi egyre paprikásabb. Hiányolja a naprakész információkat, s annak a lehetőségét, hogy a készülő otthonát legalább hetente egyszer megnézhesse. Mert oda munkavédelmi okokra hivatkozva nem engedik be a majdani tulajdonosokat. S hiányolja a felelősségre vonást is a történtekért:
– Még mindig nem nevezték meg, kik a baj okozói. De nem is fogják, meglátja – állítja meggyőződéssel.

A felelősök megtalálása továbbra is foglalkoztatja az érintetteket. A polgármesternek például meggyőződése, hogy támfal építésével még augusztusban is meg tudták volna akadályozni a katasztrófát a timföldgyár vezetői. De nem gondolja vétlennek az állam sem, a hatóság szakértői szeptemberben még mindent rendjén valónak ítéltek a tározó körül.

Ha Lehmann Róbert indulatos, Steszli Ferenc inkább elkeseredett. Igaz, próbálta már eleget a sors, felesége 48 éves korában halt meg, fia 25 évesen. Egyik lánya, Zsanett az anyósáéknál húzta meg magát, ő a másikkal, Mónikával és Dorina unokájával a Petőfi utca 49.-ben, egy üresen álló házban, amelyet a Máltai Szeretetszolgálat bérel számára havi 40 ezer forintért a nyár közepéig.

– Éppen a hetedik helyünk a katasztrófa óta – veszi számba az eddigi lakhelyeiket a lánya, Mónika, miközben a hároméves kislányának készíti az ételt.
A tragédia óta lassan fél év telt el, de nincs nap, hogy a férfiban fel ne idéződnének a történtek.
– Éppen bort fejtettem a pincében, amikor elaludt a villany.

Ez volt a szerencséje. Felbotorkált a sötétből, ki a kertbe zöldséget szedni. Ekkor meg mintha vonat közeledett volna. A zúgás egyre erősödött, ő pedig széthajtotta a szőlő leveleit, megnézni, miért ilyen hosszú a szerelvény… Éppen csak annyi ideje volt, hogy felrohanjon a házába, és kiabáljon a lányának, hogy föl a padlásra.

– Három évig építettem a házamat, de háromnegyed óra alatt ledózerolták – hajtja le a fejét a férfi. – Éppen akkor jártam arra, amikor nekiment a buldózer.
– De legalább már épül az új otthona is – biztatom.

Kolontáron jóval előbbre tartanak az építkezésben, mint Devecserben. Itt már van olyan épület is, amelyet cserép fed, de többön ott a tetőszerkezet, s legalább tucatnyinak állnak a falai.
– Ez igaz, már épül. Igazán azonban akkor leszünk nyugodtak, amikor be is költöztünk. Az talán némi megnyugvást fog hozni.

Bármelyik fotóra kattintva megnyílik a képgalériánk!