Katonai játszma a levegőben

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy múlt szombaton nagy nemzetközi egyetértés közepette indult meg a légitámadás Líbia ellen, azt ki kell ábrándítanunk. A NATO a maga 28 tagállamával még a közelébe sem jutott az egyetértésnek. Sőt a közhiedelemmel ellentétben Líbiát nem is a NATO támadta meg. Sok NATO-tagállam – mint például Magyarország – még mindig csak kutatja, vajon miféle képességei lehetnek arra, hogy részt vegyen egy Líbia elleni katonai akcióban. Többen hamar rájöttek, hogy ilyen képességeik márpedig nincsenek is.

Ezért aztán hosszú ideig tartott, míg nagy nehezen összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa, és meghozta a csak történelmi jelzővel illethető 1973-as számú határozatát. Oroszország és Kína képviselője fel sem emelte a kezét – tartózkodott –, hogy később egyre-másra elszórja aggodalmait az erőszak uralma ellen. Tartózkodtak a németek, az indiaiak és a brazilok is – a BT nem állandó tagjai. Az Arab Liga, az arab országok vezető regionális szervezete eleinte támogatta a Líbia elleni repülési tilalmi övezet létesítését, de nem telt egy napba sem, hogy Amr Musza, a szervezet főtitkára ne kezdje aggodalmait hangoztatni. Ezzel együtt a Biztonsági Tanács ellenszavazat nélkül elfogadta az 1973-as határozatot. De miről is?

Hát arról, hogy minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni Kadhafit saját népének legyilkolásában. A „minden eszköz” azonban csak a levegőre vonatkozik: szó sem lehet arról, hogy külföldi (amerikai) katona lába érintsen akár csak egy líbiai homokszemet is. A levegőből kell féken tartani Kadhafit, onnan kell megvédeni a demokráciáért harcoló civil lakosságot, és felülről kell megfékezni a zsoldosokat, akik az egykori keresztes háborúk mintájára akarják megszállni a sajátos muszlim-szocialista hit eme ékkövét.

Ám a levegőből egyetlen országot sem lehet ellenőrizni. Mike Mullen amerikai főkatona, vagyis az amerikai vezérkar egyesített bizottságának elnöke maga vallotta be az egyik televízióban, hogy a „levegőből” végzett katonai játszma politikai végkimenetele felettébb bizonytalan. Még az is megeshet, hogy Kadhafi marad, és cipelheti tovább a beduin sátrát. Líbiának ugyan egyelőre kevés a kitermelhető olaja – de ott van a hatalmas sivatag a még mindig feltáratlan hatalmas olajmezőkkel. Nyilván erre gondolt Angela Merkel német kancellár is, amikor Németországot a tartózkodásra biztatta a Biztonsági Tanácsban.

Érdekes az is, hogy eddig miért nem a NATO vezényelte a hadigépezetet. Mert például Törökország védi a muszlimokat és az „igaz hitet”, de a franciák sem akarták, hogy most tőlük éppen a NATO lopja el a „show”-t: majd vezetik ők a keresztes háborút. Ennyit pedig meg is érdemelnek.

Az pedig egyenesen a kinyilatkoztatás erejével hatott, hogy mostantól az Egyesült Államok visszafogja a Líbiával kapcsolatos vezető szerepét. Ugyan nem derült ki, hogy Washington volt eddig a Líbia elleni támadás fő szervezője, de Barack Obama elnök azt mondta, hogy napokon belül átengedi ezt a szerepet a NATO-nak. Majd meglátjuk, hogy mire képes a NATO, de az feltűnő, hogy Obama elnök és a mögötte álló Egyesült Államok milyen vehemenciával igyekszik magát távol tartani egy újabb háborútól. Úgy látszik, a demokráciát támogatni szükséges bárhol a világon – de azért nem kell túlzásokba sem esni.

„Mi a sok partner között csak egy vagyunk” – mondta Obama elnök, de azt nem magyarázta meg, hogy a repülési tilalom kikényszerítése Líbia felett miként hozhatja el a demokráciát. Az nem fordulhat elő – magyarázta –, hogy az Egyesült Államok egyedül marad és maga viseli a demokrácia teljes terhét.

Idézettel kezdtük, fejezzük is be egy másikkal: „A háború először a remény, hogy utána jobb lesz, aztán az elvárás, hogy a másiknak rosszabb lesz, aztán az elégedettség, hogy tényleg nem lett jobb neki, s végül a meglepődés, hogy mindenkinek rosszabb lett.” – fogalmazott Karl Kraus osztrák író.

Hát, majd meglátjuk.