Arcképvázlat az asztalfőről

Tudjuk jól, a világgazdaság Kruppok, Rockefellerek, Rothschildok kezében volt és van, ugyanígy Európát is arcok fémjelzik. Minden kiemelt ügyhöz kötődik egy-egy kiemelkedő politikus. A 2009. december 1-jén életbe lépett Lisszaboni Szerződés két új európai VIP-posztot létesített: az állandó elnökét, aki két és fél évig vezeti a tanács üléseit, illetve a kül- és biztonságpolitikai főképviselőjét. Mindkét poszt megszerzése hihetetlen érzékeny politikai szálakat rángatott, a konszenzus lehetősége szinte a lehetetlenség határait súrolta, de így, két év távlatából is úgy tűnik: az unió nem bánt meg semmit.

Herman Van Rompuy volt kereszténydemokrata belga miniszterelnököt nevezték ki az Európai Tanács állandó elnökévé; megjegyzendő: rajta kívül azóta sem láthatunk belga miniszterelnököt az euró­pai palettán, sőt még Belgiumban sem. Mrs. Európa pedig a munkáspárti Cathrine Ashton bárónő lett. A brit Lordok Háza korábbi elnökének tevékenységén az Európai Parlament is rajta tartja szigorú szemét, hiszen a bárónő az Európai Bizottság elnökének, José Manuel Barroso kabinetjének második legfontosabb embere lett.

Van Rompuy és Ashton kinevezésével megvalósult az áhított politikai, földrajzi és nemek közötti egyensúly. Érdekes, hogy az EU vezetői nem feltétlenül választanak igazán erőskezű vezetőket, ehelyett abba a csábító kísértésbe esnek, hogy olyan személyekre voksolnak, akik nem árnyékolják be a nagy tagállamok vezetőit vagy uram bocsá’ magát Barrosót. Karizmában feltehetőleg a szerény, hermelinalkatú Herman Van Rompuy nehezen szállna versenybe egy klasszis Merkellel vagy egy örökmozgó Sarkozyvel…

Fontos szempont még a tapintat, illetve a francia nyelv ismerete a vezetői mustrán. Bár hivatalosan sosem volt feltétel a folyékony francia duruzsolás, a nemzetközi vezető szerepkörök betöltéséhez elengedhetetlen a párizsi áldás. A franciák büszkeségét pedig nem érdemes firtatni. Így bukott ki Bernie Ahern volt ír kormányfő vagy Wolfgang Schlüsszel osztrák exkancellár, akik, finoman szólva is, csak gagyogták a szerelem nyelvét. A tapintat, a politikai egyensúly hajszálvékony mezsgyén lépked, hiszen ha a jobbközép körökből kikerülő állam- és kormányfők kinevezéséről balközép politikusok dönthetnek, nem árthat némi visszafogottság.

A gazdasági válság is újabb arcot szült, Mr. Euró személyében. Ő a kikezdhetetlen pénzügyi guru: Jean-Claude Juncker. A pehelysúlyú Luxemburg miniszterelnökének képességeit ólomsúlyú jelzőkkel illetik mindenütt, hiszen a félmilliós Luxemburgot egy 12-14 milliós tagállam erejének megfelelően képviseli. A pénzügyek területén a másik vezérhuszár a szerdán frissen kinevezett olasz jegybankelnök, Mario Draghi lett, aki Jean-Claude Trichet-t követheti az Európai Központi Bank (EKB) élén. Kampányüzenete elsöprő többséget hozott, miszerint „megtanultuk, hogyan kezeljük egy bank bedőlését, de az államcsődöt majd most teszteljük”. Valóban olasz temperamentum szükségeltetik Görögország összeférceléséhez, ez nem vitás.

Mint a meggyet a desszerten, a központi kedvencet hagytuk utoljára. Az Európai Parlament elnökének, a lengyel Jerzy Buzeknek körültekintő jellemzéséhez elegendő a megválasztása utáni percekben mondott beszédének néhány sora: „Megválasztásom az Európai Parlament elnökévé a polgárok egységes kontinensről szőtt álmát jelképezi. Nincs már régi és új Európa. Ez most a mi közös Európánk, olyan projekt, amely erőfeszítést és kemény munkát követel, amelyről európaiak egész generációja álmodott. Készen állok arra, hogy kivegyem a részem ebből a munkából, mert ezek az álmok az én álmaim is voltak.”

Ezek volnánk mi, európaiak.