Bezárul az ősgaléria

Réges-régen, vagy tizennégyezer évvel ezelőtt, miközben a legtöbb törzsbelije ételt vagy pattintott kőből szerszámokat készített nyugodalmas napokon, egy (vagy több?) művészi hajlammal megáldott kőkorszaki fickó festékek és pingálóeszközök társaságában bevonult a barlangba, és ott a falakra festett számos állat- meg életképet. Aztán a törzs elköltözött vagy elvonult, és a festményekre a feledés és a barlangmély homálya borult.

Az Altamira-barlangnak csak 1868-ban lett újabb látogatója, az alkotásokat pedig 1879-ben fedezték fel: mintegy 600 festményt és 1500 karcolatot találtak a barlang falain – bölények, mamutok, szarvasok és vaddisznók élethű, színes képeit. A barlang azóta már a világörökség része.

Időközben az Altamira a festményeinek állaga jelentősen leromlott – a földalatti környezettől idegen elemek megváltoztatták a sajátos mikroklímát (ez minden barlangra igaz). Elég, ha csak a világítást, illetve a behurcolt élőlényeket nézzük: a korábban tökéletesen fénytelen környezetben a mesterséges fény hatására szaporodni kezdtek a felszínről bekerült algák, penészgombák és némely baktériumok. A falakon néhol zöldes árnyalatok jelentek meg, a festmények színanyagát kikezdték a mikroorganizmusok.

A turisták persze nincsenek olyan nagy bajban: a spanyol állam gondolt egy nagyot, és 2001-ben a barlang bejáratától néhány száz méterre megépíttette az Altamira Múzeumot, azaz a barlang pontos másolatát, festményekkel-karcokkal együtt. De aztán tavaly felvetődött, hogy a barlang újabb megnyitása fellendítené a helyi turizmust, gazdaságot. A véleményezésre felkért szakemberek azonban határozottan állítják (a napokban a tekintélyes Science magazinban nyilatkoztak erről): a turisták látogassák ezentúl is a múzeumot, a barlangot pedig ne áldozzák fel a Mammon oltárán. Legyen nekik igazuk.