Kereszttűzben

Szüleink a ’44–45-ös pesti ostrom idején találkoztak össze, tavasszal megvolt az esküvő. Rendbe hoztak egy kiégett lakást, bevackolódtak. Nagyobbik nővérem, Klári az új tél végén született, rá két évre Zsófinak örült a család, ugyanennyi idő elteltével érkezett Marci, aztán megint két év múltán jöttem én. Bár a következő esztendő legelejére szólt a szülinapom, vállaltam a koraszülöttséget, ragaszkodtam a testvérek megszokott ritmusú világra jöveteléhez. Megmaradtam legkisebbnek.

1956 márciusában apánkat a szülőföldjére helyezték. A kiküldetés első heteiben kiderült, hogy hiába utazik hozzánk szombat délutánonként, az egy szem vasárnap számára nem pótolhatja anyánk és a négy gyerek, nekünk pedig az ő hatnapos hiányát. Így aztán lezárva családfőnk vendégházas korszakát, a nyár közepén valamennyien friss szolgálati lakásába költöztünk. Az ősztől Klári az ötödiket, Zsófi a harmadikat már új lakhelyünk iskolájában kezdte el.

Marcival másképp történt. Még nem volt ötéves, mikor megmutatkozott matematikai tehetsége. Akkurátusan rótta egymás alá-fölé az oszlopokat, s az alapműveletekkel pillanatok alatt végezvén, igazából csupán a ceruza hegyének mindenkori hossza korlátozta a végeredmény rögzítését. De nem is ez volt az igazi csoda. Hanem hogy kis idő múltán már fejben végezte mindezt. Nem kellett már oda se papír, se toll, csak a többiek piszkították teli a lapokat, ellenőrzésképpen. Úgy tudom, mindig minden stimmelt.

Apánk legjobb barátja mondta ki az ítéletet: a srác zseni, neki az alsó tagozat semmi, különtanárt kell mellé fogadni. Mindenképpen valamelyik matekból erős suliban kezdje az elsőt, ő elintézi a dolgot. Ám még a beiratkozás előtt eldőlt, hogy mindannyian apánkhoz költözünk. És Marci? Ki vigyáz rá? Erre a posztra Mária néni, apánk frissen nyugdíjba vonult keresztanyja jelentkezett, aki imádott minket: a nővéreimet a szófogadásukért, Marcit az eszéért, engem meg a vásottságomért. A város közepén lakott, nem mondhattak neki olyan címet, ahová félóra alatt ne tudná magával cipelni a bátyámat. Összeült a szülői tanács, életemben először és utoljára láttam apánkat sírni. De meg kellett próbálni, a súlyos áldozat hasonló mértékű sikerrel kecsegtetett.

Nyáron sokat játszottunk „matekosdit”, Marci a világ legtermészetesebb módján szállította az eredményt. Sosem panaszkodott, hogy unná a produkciót, neki az egész olyannak számított, mint nővéreinknek az ismétlésül rendelt házi feladat, nekem meg a boci, boci, tarka. Lapozgatta a lányok számtankönyveit és füzeteit, rá-rákérdezett erre-arra – kukkot sem értettem én abból.

A bátyám augusztus legvégén Mária néni szeretetével beborítva elkezdte új életét. Apánk utódja lett a magányban, bár egyedül azért sosem maradt, a házbéli és iskolai új barátokkal is sűrűn összetalálkozgattak. No és a különórák. Hetente kétszer várta őket Miklós bácsi, a nyugalmazott gimnáziumi tanár, aki aktív idejében néhány, Marcihoz hasonló tehetséget istápolgatott, örömmel vette hát őt is a szárnyai alá.

Jöttek a hírek, hogy remekül mennek a dolgok: a tanítónője és Miklós bácsi is roppant elégedettek. A harmadik héten kitaláltuk, hogy Marci szombatonként nem megy iskolába, helyette már pénteken vonatra ülnek, elég csak vasárnap délután visszazötyögniük. Úgy mondják, a bátyámat soha annyit még nem látták nevetni, mint azokon a napokon.

Apánk a munkahelyéről majd’ minden délután telefonált Mária néni szomszédjába, de október 23-án egy kis faluból csak késő este keveredett haza. Másnap aggódva csörgette a számot, csupán annyi tűnt biztosnak, hogy Marciék Miklós bácsi Múzeumkerthez közeli lakására indultak. Apánk nekivágott Pestnek, besötétedett, mire felért. Hajnalban talált rájuk a kórházban. Úgy hallottam, a rádiótól nem messze kereszttűzbe kerültek. Marci nem tért magához többet, órák múltán minden halandó leghosszabb útjára indult. Mária nénit megmentették, tíz nap után tudta meg a bátyám halálhírét.

Azokban a hetekben a szüleim családjaiból a barikád mindkét oldalán harcolt valaki. Egyiknek börtön, másiknak rendjel, nagybátyám sógorának halálos ítélet jutott. Tavasszal elindultak a levelek Floridából, Genfből, Melbourne-ből.

1957 júliusában hazaköltöztünk. Ősztől óvodába jártam. Mária néni október végén magára nyitotta a gázcsapot.

Ötvenöt évig őriztem magamban, mire el tudtam mondani egy kisfiú történetét.