Akar ön Ausztriában dolgozni?

– Súlyosbodik a helyzet. – Ezzel a tömör mondattal fogad jéghideg irodájában a Szombathelyhez közeli Táplánszentkereszten Lakosi Miklós asztalos. A vállalkozó három alkalmazottjával dolgozott, akik közül a két fiatal fiúval már áprilisban is szót váltottam. Mindketten erősen fogadkoztak, hogy amint lehet, mennek, akár gyakorlat nélkül is. Most mégis mindkettőt a műhelyben látom.
– Bővebben? – biztatom a mestert a helyzet súlyosbodására vonatkozó állítása kifejtésére. Mire ő: – Kiment Józsi.

Józsival – Zankocs Józseffel – előző látogatásom idején nem volt szerencsém találkozni. Így most tudhatom meg, hogy a 35 éves asztalos egy évet dolgozott a műhelyben, s hazavitt havi 130-140 ezer forintot. Most 400-500 ezer forintnak megfelelő eurót utalnak a számlájára meg a 13. havi fizetését. Ja, meg a 14. havit, ahogy azt az osztrák törvények előírják. Ezért már megéri neki napi 70-80 kilométert ingáznia. Ráadásul az üzemanyag árának emelkedése miatt sincsenek álmatlan éjszakái, azt ugyanis teljes egészében megtéríti a munkaadója.

– Ezt azért ön is megadja a maradék két alkalmazottja számára, gondolom…
Kétkedő mosoly a válasz: komolyan kérdezem vagy provokálom?
– Én a kerékpáros megoldást alkalmazom. Szombathely, ahonnan kijárnak a fiúk, ide mindössze tíz kilométer.
A megoldás kétségtelenül olcsó, viszont nem biztos, hogy a téli zimankóban a fiúk is hívei az efféle üzemanyag-takarékos módszernek…
– És nem fél, hogy ők is itt hagyják magát? – kérdezek rá.
– Nézze, magunk között vagyunk: akik lassúak és önálló munkavégzésre alkalmatlanok, azok ott sem kellenek.

Később kérdezem maradása okáról a két fiút, Szakály Lászlót és Horváth Jánost is, ám ők némi zavarral a hangjukban csupán annyit árulnak el, hogy meggondolták magukat.
– Itt a kibontakozás – tesz elém vaskos papírköteget a mester, miután megtudtam azt is, hogy hitelre épült műhelyének tartozását nyögi. – Ezek azok a vállalkozók, akik asztalost keresnek Ausztriában. Ha tavaszra sem javul a helyzet, valószínűleg megyek magam is.
– És mondja – nyújtom a kezemet búcsúzóul a mesternek –, miért hasonlít egy asztalos irodája a jégveremhez?
– Kis magyar valóság – nevet fel némi keserűséggel a hangjában Lakosi Miklós. – Hónapok óta nem tudják eltalálni a mesterek, milyen kéményt kellene építeni az új kazánomhoz.

►

Akik értenének hozzá, azok vélhetően már Ausztriában keresik a kenyerüket. A következtetést azt követően vonom le, hogy Takács Tamással, a Vas megyei iparkamara egyik vezetőjével beszélgettem. A korlátozás májusi feloldását követően a vállalkozók körében folyamatos az érdeklődés a lehetőségek iránt – leginkább az építőiparban.
– Mert más területen telített az osztrák piac? – adódik a kérdésem.
– Azt nem mondanám. Viszont ebben az ágazatban a legnehezebb feketén vállalkozni.

Ez tehát nem sokat változott a korábbi időszakhoz képest. A belevaló ácsok, asztalosok, kőművesek, épületgépészek, szobafestők, burkolók viszont tisztán is szép summát tehetnek zsebre. Még úgy is, hogy az osztrák fővállalkozó is megkeresi a magáét. És az sem biztos, hogy a magyar alvállalkozó mindig megkapja a pénzét. De erről majd később. Hallgassuk most még Takács Tamás válaszát arra a kérdésünkre, miért is annyira kapósak a magyar vállalkozók Ausztriában. Egy ötletem azért nekem is van, tudniillik az olcsóbb vállalási díj.
– Így igaz – hagyja helyben a vélekedésemet a kamarai vezető. – De azért ezt sem lehet a végtelenségig lefelé vinni, az adott szakmában előírt minimális bért ki kell fizetni.

Az persze megint más kérdés, hogy a magyar vállalkozó találékonysága nem ismer határokat az osztrák ellenőr kijátszásában. Ki tudja ugyanis, hogy a számlán munkabérként feltüntetett összeget valójában nem anyagra fordították-e?
– De kapós a magyar szakember azért is – tágítja ismereteimet Takács Tamás –, mert munkáját nemigen szokta kifogás érni.

S még valamiért: egy osztrák lakatos kezéből délután négy órakor kiesik a páka. Bezzeg a magyar addig dolgozik, ameddig készen nincsen, akár szombaton is. Egyedül a vasárnap, vagyis a kötelezően kiadandó munkaszüneti nap az, ami honfitársainkon is kifog. Erre nem mondhatja azt az ellenőrnek, hogy elfelejtett lapozni a naptárjában…

►

Most pedig kérdezzünk meg egy magyar vállalkozót, miként fest mindez a gyakorlatban. Régi ismerősünkhöz, a Ferépszer nevezetű, tizenöt alkalmazottat foglalkoztató fémipari cég vezetőjéhez, Piri Józsefhez kopogok be. Fél évvel ezelőtt ő figyelmeztetett arra, hogy az unióhoz való csatlakozásunk egyik csaliszlogenje – Akar-e ön cukrászdát nyitni Ausztriában? – némi szépséghibával, mondhatnám, lehetetlen feltétellel volt csak igaz: a kinn dolgozó magyar alkalmazottnak legalább negyed részben a vállalkozás tulajdonosának is kellett lennie.

Májustól azonban már nincs ilyen megkötés, tehát bizonyára tucatjával nyíltak a magyar cukrászdák az osztrák fővárosban. Vagy mégsem?
– Nem a magyar vállalkozók vetik meg a lábukat Ausztriában, inkább a munkavállalók – osztja meg tapasztalatait Piri József.
De még akkor sem könnyű a magyar vállalkozóknak, ha székhelyüket nem teszik át a határon túlra. Hiába vagyunk ugyanis olcsóbbak, a vállalási díj nagyobbik részét nem a munkabér, hanem az anyag- vagy éppen a szállítási költségek teszik ki.

– Ha azt mondom az osztráknak, hogy húsz százalékkal tudok honfitársai alá ígérni, ő azt kérdezi, miért nem ötvennel. És nem adja nekem a munkát.
– És ha mégis megkapja a munkát, ki is fizetik?
Kérdésem nem véletlen, legutóbbi találkozásunkkor Piri úr arra panaszkodott, hogy az állami megrendelői sem fizették ki teljes egészében.
– Megkaptam már, persze. Az ígéretet, hogy majd fizetnek – teszi hozzá kényszeredetten a vállalkozó. – De ha ez volna a legnagyobb problémám!
– Mert tartoznak mással is? – adja a számba a kérdést a vállalkozó.
– Ahogy vesszük – talányoskodik. – Tudja, nyugdíjas vagyok már, lassan gondolkodnom kell arról is, ki veszi át a céget. A fiamra gondoltam, fejlesztőmérnökként végzett. Szerdán még úgy volt, hogy hétfőn beáll. Be is állt – egy osztrák céghez alkalmazottnak.
– Legalább tapasztalatot szerez – keresem a rosszban a jót.
– Én is ezzel vigasztalom magam. Meg, tudja, kezdőként, tapasztalat nélkül akkora fizetést kap, ami csak a pénzünk romlása miatt forintban havi százezerrel többet ér. Apaként persze, hogy örülök a kinti munkájának, de vállalkozóként fáj a szívem.

►

Nem tette át a székhelyét a fél évvel ezelőtti riportunkban megismert másik vállalkozó, a villanyszerelésben jeleskedő Pezenhófer György sem. Viszont tapasztalja, hogy egyre több magyar vállalkozó jelenik meg a piacon, ami lenyomja a vállalási árakat. Ha valakik mégis kitelepülnek, azok inkább a szolgáltatók, például masszőrök, kozmetikusok, fodrászok.

– Képezték ész nélkül a figarókat, csak itt, Vas megyében négyszázzal többet a kelleténél – válaszolja érdeklődésemre Mezősi György fodrász, akinek szombathelyi üzletébe véletlenszerűen térek be. – Persze, hogy aki csak tud, lelép. Ráadásul az ő nyírásáért – mutat a fodrászszékben fészkelődő kisfiúra – 1300 forintot kérhetek, néhány kilométerrel arrébb, a határ túloldalán legkevesebb a négyszereséért tenném ugyanezt.
– Akkor miért marad? – adódik a kérdésem.
– Az állandó kuncsaftjaim miatt – emel a szájához egy vörösboros poharat a férfi.

És vajon milyen változást tapasztal május óta a hivatalnok? Rodler Tamás, a Vas Megyei Munkaügyi Központ vezetője felmérés híján csak következtetni tud arra, hogy a liberalizáció hatására mennyivel többen vállalnak munkát Ausztriában.
– Az bizonyos, hogy például Szentgotthárd és Kőszeg térségében kétszázzal kevesebb a munkanélküli, s az ingázók is ezernél valamivel többen járnak át Ausztriába, mint egy évvel korábban.

A központ egyik feladata annak az elősegítése, hogy a munkát és a munkást keresők egymásra találjanak. A magyar pincérek például annyira kapósak szomszédunknál, hogy a nyugat-magyarországi éttermekben alig maradt belőlük – mire a központ le is állította a közvetítésüket.
– De csak egy időre – siet hozzátenni Rodler Tamás.

Az viszont nagyon is a jelenhez tartozik, hogy az ország keleti részéről számos család nyelvtudás nélkül, egy szál pakkal száll le a vonatról vagy buszról Szombathelyen, vesz ki szállást, majd indul neki Burgenlandnak, s keres munkát. Az ilyenek döntő része csupán keserű tapasztalattal lesz gazdagabb, semmiképpen sem euróval. Akárcsak azok, akik egy személyautót megtöltve a határ túloldalán valamennyi útjukba eső céghez becsöngetnek, ajánlván magukat. Érdemesebb előbb a világhálón körülnézni, javasolja Rodler Tamás, ahol bárki tájékozódhat a munkaerő iránti keresletről, ráadásként pedig a munkavállalók jogairól is – az osztrákok ugyanis a tájékozatlan magyarok számára sokszor „elfelejtik” megkötni a nyugdíj- és a munkanélküli-biztosítást.

►

Most pedig nézzünk be a kedves, fiatal házaspárhoz, Csidei Helénhez és Horváth Csabához. Ők azok, akiktől azzal váltunk el tavasszal, hogy korábbi osztrák munkahelyük helyett újat keresnek. A korábbiban, egy tiroli szállóban ugyanis megkérték, hogy a nyelvtudatlan magyar munkavállalókat jogaikról fölvilágosító, szakszervezetis szerepét magára öltő Csaba ne menjen vissza többet.
Vajon sikerült-e munkát találniuk? Beszélgetésünk végére ez is kiderül, egyelőre viszont nem tudom, jó jelnek tekintsem-e, hogy otthon találom őket.
– Legalább ötven címre küldtük szét az életrajzunkat májusban – kezdi Csaba. – Ám válasz csak alig néhány helyről érkezett.
– Akkoriban küldte mindenki az ajánlatait, szerintem el sem olvasták valamennyit – vág közbe Helén.

Végül mégis találtak helyet egy határhoz közeli pékségben, alig több mint háromszázezer forintért, ráadásul váltott műszakba helyezték őket, és a kemence mellett is alig lehetett bírni a forróságot. Nem vállalták. Belátták viszont, hogy személyes jelenlét nélkül nem jutnak jó helyhez, ezért kinéztek néhány címet Tirolban, kocsiba ültek és nekivágtak Ausztria túlsó felének. Végül egy csudaszép hegyi fogadóban helyezkedtek el fejenként 1250 euróért – körülbelül 370 ezer forintért – plusz szállásért, ellátásért.

– Meg kell dolgoznunk a pénzünkért – így Csaba –, de nagyszerű hely és szeretnek bennünket.
– És akkor most hogyhogy mégis itthon? – kérdezem.
– A nyári és a téli szezon közötti időszakban nincs munka. Viszont jogosultak vagyunk a munkanélküli-segélyre. Kilencszáz euró, ami ugyebár 270 ezer forint. És már mi is megkapjuk a 13. meg a 14. havi fizetést.

Ennyi kedvező hír hallatán értem már a pár feldobódottságát.
– Egyébként áruljuk a lakást – jelenti be Helén. – Minek tartsuk fenn, ha úgysem használjuk, nem igaz? Csak a kiadás van rá.
– Valahol azonban csak kell lakni két szezon között – jegyzem meg.
– Ezért veszünk Ausztriában lakást. Előbb vagy utóbb pedig úgyis jön a baba, őt már kinn szeretném megszülni.