Győzzön, aki jobban küzd

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Gazdaságpszichológiai Szakcsoportjának professzora és a Kürt Akadémia Üzleti Gondolkodó Iskolájának oktatója olyan meghatározó személyiség, aki nyilatkozataival képes befolyásolni a közvéleményt. Ennek alapján azt hinnénk róla, ő a két lábon járó racionalitás – vagy talán mégsem?

– Ön olyan matematikus, aki a pszichológia területére vándorolt. Miért vágyott a tények világából a lélektan sűrű erdőjébe?
– Amikor elvégeztem az egyetemet, már éreztem, nem biztos, hogy matematikus akarok lenni. De akkor még úgy gondoltam, elég jól beszélek „matekul”. A Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetbe kerültem, ahol a Mesterséges Intelligencia (MI) nevű csoporttal dolgoztam. Tíz évet töltöttem ott, és az MI kutatása közben kezembe kerültek az emberi gondolkodásról szóló könyvek. Később tudatosan kerestem az ilyen irodalmat, míg egyszer csak a pszichológia lett az életem. Mindig egy probléma, egy feladat, egy csapat talált meg. Nem én kerestem ezeket.

– Számítógépes játékokat gyártó céget alapított 1987-ben, sikeres játékokat készített amerikai, japán és európai megrendelőknek. A játék is csak úgy megtalálta?
– A játék mindig érdekelt. Ráadásul a játékszoftver terén viszonylag kevésbé voltunk lemaradva a világtól. Ha egy játékhoz olyan matematikai megoldásra volt szükség, amelyhez aranyérmes matematikus kellett, Magyarországon könnyen találtam ilyent. Az illető még örült is, hogy érdekes munkát kapott. Amerikában ez bajos lett volna, mert az ilyen kvalitású emberek már a NASA-nál dolgoznak. Nekünk is vannak szupertehetségeink; a legtöbben ma külföldön dolgozhatnának, de szerencsére sokan itthon maradtak. Ez vonatkozik rám is. Nincs bennem semmi túlfűtött „Itt élned, halnod kell” érzés. Egyszerűen szeretek itt élni.

– Egyszer azt nyilatkozta: itt adott az az intellektuális közeg, amelyikben jól érzi magát.
– Ez máshol is megvan. Bárhol jártam a világban, azt éreztem, tudnék magamnak kis Budapestet fabrikálni. De minek, amikor itt van, készen?

– Segítsen megérteni: mi az értelme a mesterséges intelligenciának? A sakkgép megveri ugyan a világbajnok Kaszparovot, miközben nem tud sakkozni…
– Ez igaz, csakhogy a sakkgép ma már nem számít mesterséges intelligenciának. A tudomány szempontjából ez fura dolog. Mindig az számít MI-feladatnak, ami még nincs megoldva. Amit megoldottak, az attól kezdve az adatbázis- vagy az állománykezelés területe. Egy jó minőségű fordítóprogram például a mesterséges intelligencia hatókörébe tartozik, mert még nem találtak ki ilyent. A sakkgép már csak adatbázis. De a go nevű, több ezer éves stratégiai, kombinációs játék például még nem az.

– Ezért kezdett el gót játszani? A fia lett európai ifjúsági, s emellett sokszoros magyar bajnok…
– Én is játszottam, de a fiam megértett benne valamit, amit én nem. Tizenhárom éves volt, amikor elővettük a gotáblát. Még most is neheztel rám, hogy milyen későn tanítottam meg. Nagy hátrány ez azokkal a japán meg kínai gyerekekkel szemben, akik hároméves koruktól játszanak. A góban az az érdekes, hogy az erősebb előnyt ad a gyengébbnek. Persze ha Polgár Judit azt mondaná, ad egy bástyaelőnyt, mert úgy izgalmasabb a sakkparti, az nyílt sértés volna számomra. Pedig tökéletesen igaza van. A tiszta versenyben semmi esélyem nem lenne ellene. Mi azt mondjuk, győzzön a jobb, a sakkban pedig kard ki, kard, küzdjünk. Egy japán nem így gondolkodik. Szerinte győzzön az, aki jobban küzd. Ez másfajta gondolkodásmódot feltételez. A góban gyakori, hogy a helyes döntés egy olyan nemdöntés, ami döntésre kényszeríti az ellenfelet. Sokféle gondolkodás esszenciája a go. Jogosan
tekintik a japánok a kultúrájuk részének.

– Amikor számítógépes játékokat talált ki, az volt a cél, hogy túlmutasson a szórakoztató jellegen, és inkább valamilyen készséget, tudást fejlesszen?
– Ez idealizmus. Hab a tortán, ha ilyet is el tudok érni. Olyan játékokat akartunk kitalálni, ami élvezetet nyújt és szórakoztat.

– A pszichológusok többsége azt vallja, ártalmas a gyerekek fejlődésére, ha a számítógépen játszanak.
– Hál’ istennek megakadályozni nem tudják. Tud agresszívabb játékot a sakknál, ahol is ki akarom nyírni az ellenfelemet?! Csányi Vilmos példája tökéletes. Egy teremben ültünk, mintegy százötvenen. Az etológus megkérdezte: ha ugyanennyi csimpánzt zárnánk össze, hány hagyná el épségben a termet? Elárulta, egy tucatnyi sem. Itt meg minden résztvevő élve távozott. Dehogy vagyunk agresszívak! Nem cáfolom, hogy vannak agresszív játékok, de ez nem baj. Az iskolaudvaron mindig verekedtünk, pedig még nem voltak számítógépes játékok. Ezek nem abból váltják ki az agressziót, aki játssza, hanem abból, aki nézi. A dolog túl van dimenzionálva. Akiben nincs minimális agresszió, az életképtelen.

– Érdekes, hogy amikor két éve az antirasszista világnapon leült a szélsőjobboldali nézeteivel feltűnést keltő bloggerrel vitázni, Tomcat nem bizonyult agresszívnak. Pedig a személyes találkozót éles pengeváltás előzte meg a Magyar Narancs hasábjain. Nálunk jó ideje elképzelhetetlen, hogy ellentétes nézeteket valló emberek indulatok nélkül beszéljenek egymással!
– Igen, a közönség egy része meg volt győződve arról, hogy vér fog folyni. Meghívtak egy kerekasztal-beszélgetésre, ahol csupa antirasszista „örömködött” volna azon, hogy mi mennyire elfogadók vagyunk az idegenekkel és a kisebbségekkel szemben. Ehhez nem volt kedvem. Azt mondtam, hívjuk Tomcatet, akit egy évvel azelőtt nácinak neveztem egy írásomban. Hatalmas vita lett belőle. Számomra a beszélgetés arról szólt, hogy tiszteletben kell tartani mások véleményét. Meglepő módon Tomcat tiszteletben tartotta az enyémet. Szívesen vitatkozom bárkivel, akkor is, ha nem értek vele egyet. A legnagyobb eredmény számomra az volt, amikor a beszélgetés végén odajött egy jobboldali srác, és elmondta, hogy 90 százalékban Tomcattel értett egyet, de 10 százalékban érdekes volt az, amit mondtam. Mi kell ennél több?

– Nem akart győzni?
– Nekem az elég volt, hogy 200 náci meg 500 antirasszista ül egy teremben, meghallgatjuk egymást, mindenki tapsol, amikor jónak látja. Szóba lehet állni egymással úgy, hogy nem kell feltétlenül verekedni.

– Véleménye szerint létfontosságú olyan dolgokat csinálni, amelyek nem létfontosságúak. Melyek ezek az életében?
– Elég sokat játszom. Időnként kocsmázok, és jókat beszélgetek a barátaimmal teljesen felesleges emberi dolgokról. Álmodozni is szoktam.

– Az érzelmek logikája című könyvben azt olvasni, hogy „ezt a könyvet annak a tizennyolc éves srácnak írtam, aki valaha én voltam”. Mit szólna az a srác a 62 éves mostani önmagához?
– Nem tudom. A Karinthy-féle Találkozás egy fiatalemberrel engem nem mozdít meg. Karinthynak volt hivatástudata: mindig a nagy regényt, a nagy színdarabot akarta megírni. Miközben azt érezte, hogy a tehetségét apróságokra pazarolta. Bennem soha nem csordult túl a hivatástudat vagy más érzés. Nem hiszem, hogy az a srác azt kérdezné tőlem, hogy hol a Mérő-tétel. A matematikában működnek nálam sokkal tehetségesebbek, ezt is felmértem. Lehettem volna viszonylag jó matematikus, de a nemzetközi élvonalba nem férnék be. Ha valaminek tartom magam, akkor elsősorban tanárnak. Nem feltalálónak, kutatónak vagy cégvezetőnek. Tanárszemmel gondolkodom a világról.