Itt minden csak volt

Indulatos szavakat, tüzes tekinteteket vártam. Ehelyett csendesen álldogálunk Hallgató Lászlóval Bácskossuthfalva főterén. Előttünk hatalmas, csupasz saroktelek, rajta néhány oszlop. Ennyi maradt a kaszinóból. Ugrálni kellene, hogy ne fagyoskodjunk, méghozzá sok évtizednyit, vissza az időben. Akkor ebédelhetnénk a kaszinó vendéglőjében, üldögélhetnénk a galérián vagy akár táncolhatnánk is a bálteremben. Ahogy tették Bácskossuthfalva és a környék lakói minden negyedéves vásár után itt, ahol Hallgató László nagyapjának egykori tulajdona állt. A második világháború után azonban államosították. A nagypapa már csak alkalmazottként dolgozhatott benne. Nem sokáig: néhány év múlva, ötvenhét évesen meghalt. Legalább nem kellett végignéznie, ahogy az épületet átalakítják, majd elbontják. Csak fia, László édesapja sírta el magát, valahányszor erre járt. Aztán megvakult. Nem szerette látni, ahogy a családi múlt szertehull. Már ő sem él.

A harmadik generációval beszélgetek hát az üzlet helyén. Az unokával, aki kezében fényképeket tart. Neki már csak ez jutott. És a küzdelem, amibe, úgy tűnik, belefásult. Eleinte Újvidékre és Belgrádba is elment tüntetni, hogy kiköveteljék a kárpótlást. Tizenegy év telt el Szerbia demokratikus állammá válása óta, de a mai napig nem történt semmi.

– Most majd fog – biztatom.
– Várjuk ki a végét, Szerbiában vagyunk. Nekik nem érdekük a kárpótlás: a Vajdaságban a magyarok többet kapnának vissza, mint a szerbek. Több mint tíz éve hitegetnek. Megvárták, hogy az idősek kihaljanak, a fiatalok meg már nem is nagyon tudják, mi jár. Ha mégis visszakapunk valamit, annak örülünk; ha nem, hát mit tehetünk?!

Pedig a kaszinón kívül se kicsi a tét: kilencvenöt hektár. Az üzleten felül ugyanis a családnak ennyi jár. Vagy járna? Mert még mindig nagy a bizonytalanság, hisz László édesapját – mint minden katonakorút – a második világháborúban besorozták a Délvidéket megszálló magyar hadseregbe. Márpedig a szerb kárpótlási törvény eredeti, szeptemberben elfogadott változata szerint a megszálló erőket kiszolgálók leszármazottainak nem jár kárpótlás.

– Ha nem ment volna, kivégzik. Ezért vagyok én bűnös? Bezzeg a délszláv háborúban kellettünk, ott nem számított, hogy hol harcolt az apám. És vitték a magyarokat Koszovóba is. Csak a kárpótlásnál vagyunk kollektív bűnösök, és a választásokon felejtenek le a szavazólistákról. Hol vagyunk Európától?

A tagjelölti státus küszöbén. Szerencsére – mondhatják Hallgatóék és a többi vajdasági érintett család. Mert ahhoz, hogy Szerbia átlépje a küszöböt és tagjelöltté váljon, decemberben minden tagállamnak – így Magyarországnak is – ezt meg kell szavaznia. Adu ász, amit a magyar kormány és a Vajdasági Magyar Szövetség be is dobott. S hogy mit sikerült besöpörni vele? Ígéretet, hogy Szerbia megteszi a jogorvoslatot: a kárpótlásból csak a háborús bűnösök leszármazottait zárja ki.
– Majd meglátjuk, hogy az ígéretből mi lesz. Itt nem feltétlenül történnek úgy a dolgok, ahogy megbeszélik.

►

Van itt dohány – nyugtázhatjuk a szárításra fellógatott növények láttán. A szomszédos Pacséron járunk, Pintér Ferenc udvarán, ahol nagyban folyik a gazdálkodás: földműveléssel és magtermeléssel foglalkozik, épp a traktoron ül. Miért ne tenné? Csak most múlt kilencvenegy éves… Megmondta: ha egyszer a Don-kanyarból visszajön, akkor sose hal meg. 1941 őszén a Szerbiát megszálló magyar hadseregbe őt is besorozták. Feri bácsi azon kevesek egyike, akinek személyes emléke van arról, hogyan történt mindez.

– Nem önként mentünk, vittek. Szegeden azt mondták ránk, büdös csetnikek; hazajöttünk, itt meg büdös fasiszták lettünk. Sajnos nincs mit kárpótolnom, de ezt a törvényt akkor is disznóságnak tartom. Legjobban mégis az fáj, hogy négy évig harcoltam, utána fél évet munkaszolgálatban töltöttem, a magyar államtól mégsem kaptam semmit.

Kapott viszont Ninkov Branko édesapja, akit szerbként soroztak be a magyar hadseregbe. Hallgatom a férfit immár a bácskossuthfalvai vadásztanyán. Szerbnek született Szerbiában, de tökéletesen beszéli a magyart, hisz az utcán és a barátaitól gyerekkora óta ezt hallotta. Most együtt mosolygunk a sors dupla fintorán:
– Apukámék hárman voltak testvérek. Őt és a bátyját a magyar hadseregbe vitték, de az öccsük később érte el a katonakort, így belőle már szerb partizán lett…
Édesapja kérelmét először visszautasították, ám egy bajmoki ügyvéd végül kijárta nekik a kárpótlást.

►

Ügyvédhez fordulok én is: Fodor Lászlóhoz, aki nem sokáig ér rá beszélgetni, a közeljövőben a kárpótlási törvény – amit hivatalosan vagyon-visszaszármaztatási és restitúciós törvénynek neveznek – várhatóan sok munkát ad neki. Az óra ugyanis nemcsak a falon ketyeg: az érintetteknek két éven belül be kell nyújtaniuk igénylésüket. Nincsenek kevesen: a Vajdaságban 130 ezer hold termőföldet, 8700 tanyát, 5500 házat, 430 gyárat, 2500 kisipari létesítményt, 90 szállodát és 12 termálfürdőt államosítottak.

A Topolyai kistérségben – ahova Bácskossuthfalva tartozik – a földtulajdonosok 85 százaléka magyar volt. S hogy mennyi lesz ezután? Lehet tippelni. Segítségként annyi, hogy míg a kárpótlás tolódott, addig a privatizáció húsz éve megindult: vagyis az állam nem vissza-, hanem eladta azt, amit 1945-ben eltulajdonított. A magánkézbe került ingatlanok pedig nem igényelhetők vissza, csak kárpótlást lehet utánuk remélni, legfeljebb 500 ezer euró összegben…

– Nem adható vissza a földterület akkor sem, ha felépítettek rajta valamilyen objektumot, vagy egy nagy tábla közepén található, ahová nem vezet út – említi Fodor László a további gátló tényezőket. – Kétezer óta készül a törvény, most itt van: nesze semmi, fogd meg jól. Tele van korlátokkal, és a gyakorlati megvalósítását sem látjuk egyelőre. Csak az orosz jósok tudják megmondani, hogy mi lesz belőle.

►

Vagy a Jóisten, akinek a háza táján szintén van mit tenni. Az egyházi kárpótlás ugyanis évekkel ezelőtt megindult Szerbiában, csak éppen befejeződni nem tudott. Móricz Árpád református lelkésszel a település egyik legrégebbi épülete felé tartunk. Az alacsony vályogház egyik helyisége gyülekezeti terem, sötét, kopottas és csendes. Annál hangosabb a másik, ahol az egyházi óvoda kapott helyet. Fejet hajthatnánk akkor is, ha a belmagasság nem indokolná: ez az egyetlen egyházi oktatási intézmény az országban, amelyet a szerb állam elismer. Jólesik az elismerés, csak kár, hogy támogatás nem jár mellé, fenntartását így állami kvóta híján kell megoldaniuk.

Huszonöt gyerek zsibong a pici helyiségben. Békesség nékünk Istentől! – köszönnek, s arra gondolok, legalább ez megadatott. Nézem az adományokból összehordott csoportszobát: a polcokon játékok, a sarokban régi fotel – a falon a magyar himnusz. Délig maradhatnak a gyerekek. S bár lenne igény a napközire is, de ilyen körülmények között nem tudják őket itt altatni.

Tudnák azonban ebben a szép saroképületben, aminek tulajdonjoga a református egyházközséget illetné. Szeretnék visszakapni, funkcióján azonban eszük ágában sincs változtatni: meghagynák benne az állami óvodát, legfeljebb mellé költöztetnék az egyházit is. 1945-ben vették el tőlük, most az állam tulajdona, az állami óvoda használja, az iskola nevén működik, a fenntartója viszont a község.

– A feltételekben már minden érintettel régen megegyeztünk, kész a szerződés. Évek óta. De nincs, aki aláírja. Mert a Vagyon-visszaszármaztatási Igazgatóságnak – hogy, hogy nem – nincs igazgatója…

►

Áll a nyugdíjasház is a főutcán, akárcsak az ügye. A helyzet ugyanaz: visszakapja az egyház, amint az aláírásra jogosult igazgatót kinevezik. Érdeklődöm odabent is a kárpótlásról, mire Galambos Gábor, a Nyugdíjas Egyesület elnöke válaszol:

– Nem ez itt a téma, hanem a megélhetés. Tagjaink harminc-negyven százaléka gyalázatosan kis nyugdíjas, bevételük nem éri el a harmincezer forintnak megfelelő dinárt.

Megyek tovább, asszonyok kézimunkázgatnak a szomszéd szobában. Egyikük színes nejlonzsákokat darabol, másikuk táskát készít a csíkokból. Lám: egy kukazsákból is válhat vidám szatyor.

►

Hasonló átalakuláson ment keresztül a művelődési ház is, amiben immár Fazekas Róbert polgármester kalauzol. Aki tulajdonképpen nem is polgármester, mivel Bácskossuthfalvának – akárcsak a többi szerbiai falunak – nincs helyi önkormányzata, se saját költségvetése, következésképp polgármestere se. Itt ugyanis tizenöt település együttesét nevezik községnek, és annak vezetőjét hívják polgármesternek. Fazekas Róbert tehát valójában a falu élén álló helyi közösség tanácsának vezetője. De akárhogy is nevezzük, életét a munkája, munkáját pedig az ötezer lelket számláló falu irányítása és fejlesztése jelenti.

Ebbe beletartozik az egyházi kárpótlás miatti hercehurca is, ami a művelődési ház körül is folyik. A katolikus egyház iskolája működött itt az államosítás előtt, azután szociális bérlakások kaptak benne helyet. Az eredmény a falon lógó fotókon látható: romos ház, potyogó vakolat, rozzant tető lett. Az épületet végül a falu sok pénzen felújította, most pedig adhatná az egyháznak vissza. Pedig a falak már legfeljebb csak a festményektől roskadoznak: évente négy alkotótábor kap itt helyet. Ezenkívül öt néptánccsoport, egy citerazenekar, agyagozók és a Tarkavirág kézimunkaszakkör használja a házat – és ápolja a magyar kultúránkat.

– Hát lehet ránk azt mondani, hogy elszerbesedtünk?! Hogy csak azért kell a magyar állampolgárság, hogy átjárhassunk dolgozni vagy élősködjünk a magyar államon?! Nézzenek körül! Magyarok vagyunk.

– Hányan vették fel az állampolgárságot? – adódik a kérdés, de amint kiejtem, érzem: elefántként porcelánboltba csörtettem. Erről ugyanis nem beszélnek. Sőt nyilvántartás sincsen. Vannak viszont történetek megaláztatásokról, az egykor kötelező állampolgársági vizsgáról, amire hiába magolták be a vaskos történelemkönyvet, vizsga után jött a levél: elutasítva. Ma már nincs vizsga, se hosszú procedúra – se eufória. Mintha ebbe is belefásultak volna. Ráadásként Fazekas Róbert felveti:
– Soha nem lehet tudni, mit találnak ki. Mi van, ha azt mondják: nem lehet köztisztviselő Szerbiában, aki más ország állampolgárságával is rendelkezik? Néhányan már ezt rebesgetik.

►

Meg azt is, hogy hamarosan ünnepelnek: a falu novemberben lesz 225 éves. Sétálgatunk. A főtéren Kossuth-szobor, az üzleteken, közintézményeken magyar feliratok, az utcán magyar hangok. Tíz járókelőből kilencen magyarok. Magyarul mesélnek az egykor pezsgő életről, mikor még háromezren dolgoztak a falu iparában. Ma alig hatszázan. Most csak néhány, fát szállító lovas kocsis fuvarost látunk, és feliratot, magyarul, kétszáz házon: eladó.

Hogy is mondta Hallgató László? Itt minden csak volt.
S hogy mi lesz?
Talán kárpótlás.
Talán a magyaroknak is.