Paprika van a vérünkben

– Visszavezethető, kitől örökölte a művészi vénáját, a felmenői között mozgott valaki a színház világában?
– Ősi soroksári sváb hentesdinasztiából származom, a művészethez senkinek nincs köze. Az azért nagyon távoli nekifutás lenne, hogy az egyik anyai ősöm, báró Splényi Ödön rendőrtanácsos volt Blaha Lujza harmadik férje.

– Mégis hogy kötött ki a színészmesterség mellett?
– Az édesanyámtól örököltem a „vidámságéneket”: ő az a fajta túlélő típus, aki a legnehezebb helyzetekben is megőrzi a humorát. A nagymamám unszolására mentem el gyerekfejjel a Harlequin színi stúdióba, szerinte ugyanis a komikus, szenvedélyes adottságomat ki kell használni. Fel is vettek az akkoriban futó A Pál utcai fiúk című darabjukba, de mikor fogszabályzót kaptam, rögtön kitettek. Ezen úgy megsértődtem, hogy soha többé nem mentem. Aztán a nagymamám megint látott egy hirdetést, a Ferencvárosi Musical Stúdióét. Én pedig újfent jelentkeztem. Tulajdonképpen ott ért olyan erős hatás, hogy a kötelező olvasmányokon kívül más irodalom is érdekelni kezdett, színházjáró lettem, megszerettem a sanzonokat, kuplékat, és onnantól fogva színésznek készültem.

– Mikor tette le a voksát az operett mellett? Ez azért mégsem a gyerekszínészek műfaja…
– Medgyesi Mária színművésznő is tanított a Ferencvárosiban, ő noszogatott 16 évesen, mikor az Operettszínház stúdiójába felvételt hirdettek. A vizsgabizottságban ülő Szinetár Miklós elhíresült mondása, hogy tehetséges fiú vagyok, de jó lenne, ha előtte kijárnám az óvodát. Mégis kaptam egy esélyt, és én éltem vele. Három éven át minden délután tánc-, zene- és egyéb mesterségbeli órákra jártam, és szép lassan elköteleztem magam az operettek kedves, humoros mesevilága mellett.

– Amit ön erényként sorol fel, mások épp emiatt nézik le ezt a műfajt!
– Ezt én is tökéletesen érzem – de nem a nézők, hanem a szakmabeliek részéről. Az embereknek van választási lehetősége, hogy melyik színház melyik előadására vegyenek jegyet. Aki operettre jön be, tisztában van vele, hogy egy zenés vígjátékot kap, melyben a jó elnyeri méltó jutalmát, és a szerelmesek egymásra találnak. Az operett a felhőtlen kikapcsolódás műfaja, és nem szabad elvenni a közönségtől ennek az örömét.

– A fő érv az operett ellen, hogy a valóság nem ilyen.
– Na és?! Ne felejtsük el, hogy a színház nem egy az egyben a valóság leképezése, csak „a valóság égi mása”. Egy operettszerető biztosan nem vágyik arra, hogy megírják Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének folytatását, amely biztosan úgy kezdődne, hogy az ünnepelt primadonna főszereplő, Szilvia és Edvin válóperén ülünk…

– Pazar díszletek, pompás ruhaköltemények, ritmusos zene, pörgő tánc, nagyjelenetek jellemzik az operettet. Ezek viszont akár könnyen súrolhatják a giccs vagy a gagyiság határát. Fiatal kora dacára ön nemcsak színészként, hanem rendezőként és tanárként is „felelős a rózsájáért”. Nyomasztja?
– Valóban pengeélen táncoló műfaj ez, de én pörgős-csapongó Ikrek jegyűként ezt élvezem benne. Van olyan rendező, aki azt hiszi, hogy egy operett attól lesz modern, ha a történetet egy konténerbe helyezi és minden szereplő farmert visel. Ezeket a vadhajtásokat automatikusan ledobja magáról egy darab, mert ezek egy bizonyos korban, a XX. század elején játszódnak. Az emberi érzelmek, a szerelem viszont örök – és egy Lehár- vagy Kálmán-darab attól lesz modern, hogy a színészek a személyiségükkel színezik újra. Imádom elővenni a régi szövegkönyveket, ezeket ugyanis mindig az adott színészre igazították. Ilyeneket olvasok bennük: „Latabár bejön és jókat mond.” Vagy ha le is írták a poént, ma ugyanaz nem állna jól másnak. Most sincs ez másként: hamarosan Tatabányán fogom rendezni A régi nyár című operettet; miután kiosztottam a szerepeket, csak aztán kezdtem személyre szabni a szövegkönyvet.

– A mai felgyorsult világban, a modernség felé vezető úton itt is jellemző, ami a prózai színházra, jelesül, hogy rövidülnek az előadások?
– Igen, az operettnél is jól nyomon követhető a még nagyobb fordulatszámú pörgés. Persze erre a műfajra amúgy se jellemzőek a hosszú, mélázó jelenetek. Mivel beszélgetésünk közben, az Operettszínház büféjének falán épp a Csárdáskirálynő egykori plakátja lóg velem szemben – a legendás Honthy Hannával és Feleki Kamillal –, innen jutnak eszembe a példák. Akkoriban Szilvia zenés belépője és a második dal (A lányok, a lányok, a lányok angyalok…) között 15 perc telt el. Ma legfeljebb 4 perc prózát bír el a közönség.

– Ha a legsikeresebb operetteket sorolnánk fel, csupa klasszikus cím sorjázna, sehol egy kortárs alkotás. Miért nem születnek manapság új darabok?
– Az operettek egykoron a boldog békeidők vagy épp a háború miatti békevágy elvárásaira – boldogság- és szerelemkeresésre – „esküdtek fel”. Korunk operettje: a musical. Ezek az önmegvalósításról szólnak, ahogy a mai világunk is. Nyilván vannak kísérletek új operettek írására, több-kevesebb sikerrel. De ahogy ma már nem születik barokk muzsika, az operett is egy letűnt korszak zenéje, amit igyekszünk jó értelemben véve modernizálni. Jól van ez így.

– Ön számos külföldi tapasztalattal bír. Megosztaná velünk, világszerte hol miként él tovább az operett?
– Japánnal kapcsolatban nagyon szkeptikus voltam: ugyan mi közük nekik a távoli Osztrák–Magyar Monarchiához?! Magyarul játszottunk, japán feliratozással. Az előadás végén állva tomboltak, üvöltöttek, akár egy rockkoncerten. A műfaj kedvessége és bája fogja meg őket, ez közel áll a japán emberek mentalitásához. A né­met nyelvterület a másik véglet: megújító szándéktól vezérelve a letisztult, rideg színjátszást erőltetik. Láttam én már náluk bőrszerkós Csárdáskirálynőt, egy darab szék díszlettel! Másik példa: mikor a bécsi Volksoperben műsorra tűzték a Marica grófnőt, az osztrák tervező a kastélyt kártyalapokból álmodta meg, mivelhogy a grófnő apja kártyán játszotta el a pénzüket, és a szerelme, Tasziló is nagy játékos. Nekem kissé bizarr volt a grófnő is lila nadrágkosztümben, hosszú lila prémmel a nyakában. Számomra a modernség egészen mást jelent. Valószínűleg a német közönség is mást vár ilyenkor, mert amikor mi vendégszerepeltünk, óriási sikert arattunk.

– Miben látja az Operettszínházunk sikerét?
– Elsősorban a temperamentumunkkal tudunk hódítani. A bécsi színészkollégáim kiváló énekesek és táncosok, de ők az előadás végére nem izzadnak meg, mint mi, „csupán” precízen végrehajtják a feladatukat. Ha én meghallom ezeket a dallamokat, őrületes energiák szabadulnak fel bennem – nem is értem, őket ez miért nem inspirálja jobban?! Az osztrákok azt mondják ránk, paprika van a vérünkben.

– A nagymamája elégedett lehet, jól látta meg önben a kirobbanó tehetséget.
– Még büszkén megérhette, hogy főszerepeket játszom, minden előadásban látott. Nagyon hiányzik az a pótszék az első sor szélén...