Hullámvasúton a Thália Színház

– Milyen kötelező feladatai adódnak mostanság?
– Egy újdonsült vezetés első teendői az átadás-átvétel körül forognak. A Thália Színház négy játszóhelyből áll, egy nagy- és két stúdiószínpadból, valamint a hozzácsatolt Mikroszkóp Színpadból. Társaimmal együtt aktákat, dokumentumokat veszünk át, beszámolókat hallgatunk meg, melyekből kirajzolódik az intézmény anyagi és erkölcsi helyzete, valamint játszási rendje.

– Biztató a jövő?
– Nincs ok aggodalomra, hiszen jó kezekben volt a teátrum. De amikor elmúlt az öröm, elénk tárult a valóság szürkesége és megmutatkoztak a gyenge pontok is. Ezek elsősorban anyagi természetűek. Eleinte úgy tűnt, nem lesznek pénzügyi nehézségek, meg tudom valósítani az elképzeléseimet. Aztán kiderült, nem táncolhatok úgy, ahogyan szeretnék.

– Még sincs elegendő pénz?
– Nem egészen erről van szó. Miután a Thália befogadó színház, három-négy saját produkciónk mellett vidéki és határon túli társulatok előadásaira akartam építeni. Azonban szembesültem a ténnyel, hogy a vendégszereplések sokba kerülnek, így budapesti színházakat is muszáj meghívnom, megspórolva ezzel az utaztatási költségeket. Álmaim egy részét tehát fel kell adnom, pontosabban a lehetőségekhez kell igazítanom. Kezdem megszokni a hullámvasutazást. De azért vannak kellemes élményeim is. Örömmel tölt el például, hogy a közszolgálati televízióval való együttműködés keretében egyes előadásainkból saját gyártású tévés adaptációk készülhetnek, illetve alkalmat kerítünk színházi közvetítésekre is, melyekkel régi igényt elégíthetünk ki.

– Hogyhogy nem egyedül pályázott?
– Egyszerű a válaszom: nem érthetek mindenhez. Ezért is kértem fel Kálomista Gábor producert, aki menedzserigazgatóként a színház működési feltételeinek megteremtéséért felel. A csapathoz tartozik Herczeg Tamás operatív igazgató, Csécs Tamás gazdasági igazgató, valamint Litkai Gergely humorista, aki a Mikroszkóp Színpad művészeti vezetését látja el. Mindenki betesz valamit a közösbe.

– Ön mivel tud hozzájárulni?
– Főként a művészeti irányítás a dolgom. Négy műfajban vagyok já­¬ratos, irodalmi, filmes, színházi és zenei kapcsolataimat tudom kamatoztatni.

– Kihagyta a felsorolásból a humort…
– Gondolom, a Mikroszkópra cé­loz. Eleve közös igazgatásra írták ki a pályázatot, azzal a kitétellel, hogy kabaréjellegét meg kell őrizni. Litkai Gergelynek határozott elképzelései vannak, nemcsak stand-up színházat hozna lére, hanem a magyar kabaré hagyományait szeretné ápolni és megújítani. A „dumaszínház” jelesei¬re építve mindenképpen egy generációváltásnak lehetünk majd tanúi.

– Lejárt a Sas Józsi-féle szórakoztatás ideje?
– Annak vége. Tudomásom szerint vidékről hordták busszal a közönséget, ami önmagában még nem lenne baj, csakhogy egy tipikusan pesti kabaré esetében ez tarthatatlan.

– A nézők erről másként vélekedhetnek, hiszen szilveszterkor két tévécsatornán is rekordnézettséget produkált a Sas-kabaré…
– Aki hagyományos szilveszteri politikai kabaréra vágyott, az Sas József műsorára kapcsolt. Hadd kérdezzem meg: ön is nézte?

– Valahol Hofit adtak, és ott ragadtam…
– Mert Hofi időtálló. Krízishelyzetben az embereknek mindig fokozott igényük volt a humorra, és ugyebár most is krízishelyzetben vagyunk.

– Valóban sok a gondunk, de legalább hadd nevessünk önfeledten!
– Orvosok és lélekbúvárok megfigyelték, hogy a nevetés szegénység vagy betegség esetén gyógyító hatású. A humor keresett oldószer, ami nem véletlen, hiszen a szó eredetileg testnedvet, folyadékot jelent. Mondhatni, nedvességet okoz a kiszáradt szervezetben.

– Térjünk vissza a direktorsághoz. Vágyott rá valaha is?
– Dehogy. Soha nem akartam semmi lenni. Utoljára gyerekkoromban tudtam volna elképzelni magamat csőszként a Micsurin játszótéren. Sosem érdekeltek a célok, azok találtak meg engem. Adódott valamilyen lehetőség és belevágtam. Író is úgy lettem, hogy megkérdezte tőlem egy barátom, írok-e novellákat. Én csak bólogattam, mire azt mondta, mutassak meg néhányat. Haladékot kértem, és az idő alatt kreáltam pár irományt. Mindig egyik munka hozta a másikat. Novelláskötetem megjelenése után felkértek, hogy írjak forgatókönyvet, aztán rendezni hívtak. Szerencsére folyton olyan feladatokkal kerestek meg, melyekhez kedvem volt. De az is előfordult, hogy nemet mondtam. Abba belebetegedtem volna, ha olyasmit kell csinálnom, amihez nincs semmi közöm. Azt mondják, a tehetséges ember – ne tűnjön úgy, hogy magamra értem – tisztában van képességei határaival.

– Otthon érzi magát a Tháliában?
– Kezdem megszokni, már nem tévedek el az épületben. Egyébként több mint tizenöt éve érintett meg a színházi világ. A kilencvenes évek közepén Szolnokon rendeztem, utána majd’ tíz évig a zalaegerszegi teátrum művészeti vezetője voltam, ahol örökös tagnak is megválasztottak, márványtábla hirdeti az épület falán, hogy mettől meddig dolgoztam ott. Ez azért nagy dolog, nem?

– Első lépés Bereményi Géza halhatatlanságához. Sem a céltudatosság, sem a törtetés nem jellemző önre. Még direktor is szép csendben lett…
– Talán megfigyelte, egy-egy színház-igazgatói pályázat, illetve kinevezés mindig a figyelem középpontjában áll, történjék az vidéki vagy fővárosi intézményben. Ha pedig botrány kerekedik belőle, mint legutóbb a tőlünk légvonalban nem is olyan messzire eső Új Színházban, jó ideig van miről beszélni. De hát, tudjuk, a színház spontán lelkesedést, haragot, irigységet gerjeszt. Bizonyos előadások körül sokkal nagyobb a ricsaj, a lárma, az izgalom, mint más művészeti ágak produkciói esetében.

– Miért van ez így?
– Azért, mert élő emberek játszanak élő embereknek. A színház mindent közel hoz, leegyszerűsít és felnagyít. Szeretjük az áthallásokat, a darabokban azt keressük, mik azok, amiket saját életünkre, az aktuális politikai helyzetre húzhatunk rá. Egy társulat belső életét is megvizsgálhatjuk, hű lenyomatát kapjuk a pillanatnyi közhangulatnak. Már a portánál felismerhető, hogy milyen szellemi és erkölcsi állapotban van a színház, ahová beléptünk.

– Tart valamelyest az aktuális hatalom a színházaktól?
– A színház nem vonatkoztatható el a politikától. Persze erőltetni semmit nem szabad, de még egy vígjáték is tükröt tarthat a társadalomnak. Amikor a Globe Színházban bemutatták Shakespeare II. Richárdját, melyben a király lemond a trónról, a közönség soraiban mindenki Erzsébet királynőre gondolt. Állítólag maga Erzsébet királynő ki is jelentette: „II. Richárd én vagyok.” És akkor még nem beszéltünk arról, milyen aktualitása lehet egy klasszikus darabnak a mai világban. De hiszen attól klasszikus!

– Említette, hogy négy műfajban utazik. Most melyik szorul háttérbe?
– Sajnos prózaírásra kevesebb időm marad. Sóvárogva várom a percet, hogy a regényemmel foglalkozhassak. November elejére kell leadnom, a nyáron majd bepótolom a lemaradásomat. De ebben sem vagyok biztos, mert a Thália nem tart nyári szünetet, folyamatosan lesznek előadásaink.

– És mi a helyzet a dalokkal?
– Most lettem kész a Hideg van című műsorral, melyben huszonkét dal hangzik el. Dobri Dani húszéves gitárművész szerzeményeihez írtam szövegeket, Nagy Péter színész barátom fogja előadni. Sokan úgy gondolják, hogy Cseh Tamás nélkül szinte lehetetlen vállalkozás a folytatás. Halálával valóban véget ért valami, de azt tudni kell, a dalok mindig is örök élményekről szóltak, melyeket a tőlem jóval fiatalabbak is pontosan értenek. Az biztos, most merőben mások a dalszövegeim. Nyilván azért, mert Nagy Péternek írom, nem pedig Cseh Tamásnak.

– Mit gondol, legendássá érett az életművük?
– Ezt sosem tudtam megítélni. Én már azon is csodálkoztam, hogy elterjedtek a dalaink. Hogy milyen a fogadtatásuk, azt igazából mindig az előadó tudja követni. Az akkori generációnak fontos volt, a mai fiatalok azonban kevésbé ismerik. Tudomásul veszem, nem sírok miatta.