Palackba töltött élet

A szekszárdi Bakta dűlőn kaptatunk felfelé, a családi borbirtok házigazdája már az ajtóban áll. Udvariasan beljebb tessékel, aztán leültet egy helyiségben: zöld és bordó drapériák körös-körül, az asztalon gyertyák. Becsukja az ajtót, s ugyanazzal a mozdulattal kinyit egy másikat, ami mögött feltárul egy különös világ. Ám minél többet mutat belőle, annál biztosabb vagyok benne, hogy teljes pompájában csak néhányan láthatják. Mi, betolakodók csupán ízelítőt kaphatunk, pillanatnyi érzeteket, illúziókat – akár valóban ízleljük a bort, akár csak képzeletben, mint most. „Semmihez sem hasonlítható isteni csoda ez, olyan, mint egy művészi alkotás” – hallhatjuk Vida Péter borról alkotott ars poeticáját. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint átadni magunkat e csodának, s figyelni, ahogy önmagán keresztül megmutatja alkotóját.

Jöjjön hát elsőként egy könnyű rozé. Orrunkat betölti a finom gyümölcsillat, szánkban szétáradnak a gazdag zamatok, aromák. Bármikor jólesik, de különösen nyáron, behűtve az igazi. Az üdeség, a kikapcsolódás, a nyugalom bora ez, amiből Vida Péternek kevés jut. Őt a munkára nevelték. Tizennégy éves volt, mikor édesapja, a szigorú pénzügyőr vásárolt hatszáz négyszögöl szőlőt, hogy három gyermeke tanuljon meg dolgozni. A nagyobb testvérek aztán kirepültek, így rámaradt az egész. Ő pedig gondolt egyet, és benevezte kadarkáját a megyei borversenyre – édesapja nevén. Néhány hét múlva, egy szombat reggelen édesapja kezéből kiesett az újság. Az egyik főcím ugyanis így szólt: Vida Sándoré a megye legjobb kadarkája. A szigorú ember szeme elhomályosodott, és csak annyit mondott: „Meglátod, a Jóisten ezt még meghálálja.”

De ez már a második pecsét volt a borásszá válás útján. Hogy mi volt az első? Ehhez fel kell szolgálni a kadarkát.

Érzik, milyen végtelenül finom, érzékelik, milyen bájjal teli ez a bor? Gyönyörű szép. Akár egy hercegnő, akit senkinek sem kell bemutatni, mégis mindenki felismeri. De üdeségében is ott rejtőzik a múlt, a hagyomány, a felmenők iránti tisztelet, szeretet. A borász az előzőnél is régebbi történetbe kezd. Mikor gyerekként Győr-Moson-Sopron megyéből Szekszárdra költöztek, újdonsült barátja elhívta, hogy megmutassa a tanyájukat. S mikor az ötödik dombon túl megpillantotta a rozzant pincét a százéves, rosszul művelt kadarkatőkékkel, mintha nem is szőlőt, hanem öregasszonyokat látott volna, akik ég felé emelt kézzel, szótlanul zokognak. Innen indult a szőlő iránti tisztelete és szeretete.

– Egy kilencvenéves kadarkatőke előtt térdre kell rogyni. Ott vannak benne a nagyszüleink – mondja, s már bontja is képzeletben az újabb palackot, hogy felszolgálja egyik lieblingjét, a merlot-t.

Kortyoljunk bele és csukjuk be a szemünk. Egy darabig tartsuk meg a szánkban, majd nyeljünk. Pontosan érezzük a bor útját, tudjuk, hol halad a nyelőcsövünkben. S mikor leér, végtelen meleg érzés árad szét bennünk. Ez nem más, mint maga a szeretet. Olyan bársonyos, lágy és finom, hogy az ember úgy érzi, vége van. Átöleli hátulról, és nem tud tőle menekülni. A borász szerint, ha van neme a bornak, akkor a merlot halál biztos, hogy nő.

Ám az ő életében létezik egy még fontosabb nő: a feleség, Ági, aki mindenben segíti. Nem győzi hangsúlyozni, hogy nélküle nem tudta volna ezt az eredményt elérni. S hogy a borral hogyan kell bánni? Ugyanolyan szeretettel.

– Számtalanszor átéltem újbor születésénél, hogy megáll előttem és szemközt röhög, akárcsak egy rossz gyerek. Mit tehetek? A gyereket nem verem, a bort se piszkálom. Végtelen szeretettel mögé állok, és próbálom jó irányba terelgetni. Hiszen születése pillanatában mindenkiben el van rejtve egy mag. A nevelő feladata ezt észrevenni.

Három gyermekénél is ezt az elvet követte: fia lediplomázott, lányai egyetemre járnak. Nem erőlteti őket a borászat irányába, de a saját szakterületén mindegyikük besegít már a családi vállalkozásba. S hogy növénypalántáit is maximális figyelemmel kísérhesse, szőlőből sem szeretne húsz hektárnál többet. Akkor még minden tőkét néven tud szólítani.

A finom nő után délceg férfi következik: cabernet-t kóstolunk. Csak úgy dübörög ez a robusztus bor. Hatalom árad belőle, erő és vasakarat. Olyan, amilyenre egy borásznak nagy szüksége van.

– A természet, amihez egész életemben vonzódtam, és amihez negyvenegy éves borászati múltammal egyre közelebb kerültem, borzasztó kegyetlen tud lenni. Megmutatja, hol a helyem. Végigdolgozom egy évet, aztán jön öt perc jégeső, és ronggyá ver mindent. Ez megtanít előre nézni, bízni és szerénynek maradni. És eszméletlen erőt tud adni.

S hogy hol van a lazaság, az élet élvezete, a dolce vita? Leginkább itt, utolsó borunkban, a pinot noirban. Ebben a vibráló és sejtelmes, különleges művészlélekkel megáldott borban, amivel csak nagyon lassan kötött barátságot. Az elengedést ugyanis nehezen tudta megtanulni.

– Nézegettem, kóstolgattam, de nem tetszett. Ne piszkáld, felejtsd ott, mondták. És valóban. Eltelt vagy két év, és egyszer csak megszólalt benne a szimfónia. Minden bor életében – akárcsak az embernél – elérkezik a csúcspont. Ott kell elővezetni. Ha ekkor fogyasztjuk, olyan élményt nyújt, amit nem lehet máshoz hasonlítani. Ez maga a harmónia, a teljesség, a katarzis pillanata. Utána az ember egy ideig képtelen megszólalni.

Ne is tegyük. Csak figyeljük Vida Pétert, aki február ötödikén veheti át Budapesten a borászok Kossuth-díját. És hallgassuk, hogyan született a dolce vita mintájára szlogenje, a dolce vida. Spanyolországba kalauzol, egy idős borászhoz. Az öreg, amint meglátja a Vida feliratú palackot, felkacag:
– Vida? Hiszen ez spanyolul annyit tesz: élet. Ügyes! Ön az élet nedűjét palackozza.
– Szó sincs róla, én vagyok Vida – válaszol Vida Péter, mire az öreg még jobb kedvre derül.
– Maga az élet áll itt előttem? Gratulálok! Ekkora marketingfogás!

A tolmács ekkor közelebb hajol a spanyolhoz, és a fülébe súgja: „Ezt az embert tényleg így hívják…”