Sztankay István: maradtak titkaim

– Többször felmerült már a neve a Nemzet Színésze-választáskor. Most a bulvárlapok kisebbfajta kampányt is indítottak, hogy végre megkaphassa ezt a címet!
– Tényleg? Ezt nem is hallottam. Amikor megtudtam, hogy bekerültem az „aranycsapatba”, igencsak meghatódtam. Egyúttal csodálkoztam is, hiszen a rivaldában vagy a kamera előtt sosem az járt az eszemben, hogy egyszer majd ilyen vagy olyan elismerést kapok. Én a hangsúlyt inkább a közönség szórakoztatására helyeztem.

– Sokan gratuláltak?
– Ahogy az ilyenkor lenni szokott. Az utcán is megszólítottak: „Gratulálunk, művész úr!” De a legtöbb biztatást családon belül kaptam. A hír hallatán Ágnes nővérem sírva fakadt, a párom és a lányom pedig ugrált örömében.

– Felhívta a többi Nemzet Színésze is?
– A döntésről Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója értesített. Gondolom, a kollégákkal bőven lesz majd alkalmam találkozni.

– Pályája során valamennyiükkel játszott?
– Miután már ötven évet eltöltöttem a szakmában, kevés azon színészek száma, akikkel ne hozott volna össze a sors valamilyen produkcióban. Törőcsik Marival például a Nemzeti Színházban játszottam együtt, méghozzá az 1971-ben bemutatott Rómeó és Júliában, amit Major Tamás rendezett.

– Voltak meghatározó egyéniségek az életében?
– Természetesen, de ne kívánja, hogy felsoroljam őket. Hosszú lenne a névsor.

– Beszélhetne civil példaképekről is, hiszen a színészet előtt több mindent kipróbált. Volt segédkántor, kifutófiú, anyagmozgató, csillés. Utóbbiként hol dolgozott?
– Metróépítésen. Az alagútfúrásnál keletkező sittet tologattam. Egyáltalán nem zavart, hogy fizikai munkát kellett végeznem. Iskolaszünetben meg kifejezetten jól jött egy kis kereset. Néha arról is ábrándoztam, hogy egyszer majd színész leszek. Ám ezért igencsak meg kellett küzdenem, hiszen csak harmadszorra vettek fel a főiskolára.

– Ha nem sikerül, visszament volna csillésnek?
– Tehettem volna mást? De szerencsére nem kötöttek útilaput a talpamra, így 1957-ben elkezdhettem a tanulmányaimat.

– Jóképű fiú volt, jellegzetes hanggal. Körülrajongták a lányok?
– Ha szabad azt mondanom: ment a móka. Fiatalok és bohémek voltunk. Mellesleg a jóképűség és a zengő orgánum nem feltétlenül jelent előnyt a színi pályán, hiszen ön is tudja, milyen sok zseniális művész létezik, akik nélkülözik ezeket a tulajdonságokat. Sajnos felettem is eljárt az idő, a hangom sem a régi.

– Mindazonáltal szinte a védjegyévé vált!
– Ügyesen kihasználták a szinkronnál. Legtöbbször Jean-Paul Belmondónak és Tony Curtisnek kölcsönöztem a hangomat. Micsoda színészek, istenem! Tony Curtisszel személyesen is találkoztam Budapesten. Elég kegyetlen volt hozzá a természet, de jobb, ha hallgatok, mert lehet, hogy én sem leszek szebb annyi idős koromban.

– Ettől még nem kell tartania. Azt viszont tudom, hogy alacsony termete régebben is zavarta. Ha kapott egy fontos szerepet, visszakérdezett: „Nem vagyok én ehhez kicsi?”
– Előfordult ilyen is. Egy idő után már nem érdekelt, hiszen folyamatosan foglalkoztattak. A szerepeket pedig nem a termetemhez mérték. Persze az sosem árt, ha valaki daliás és csinos pali. Nekem utóbbi jutott… Komolyra fordítva a szót, mindettől függetlenül néha meg kellett küzdenem a rám bízott feladatokkal, de végül én kerültem ki győztesen.

– Nemzeti, Madách, József Attila Színház, mindenhol huzamosabb időt töltött. Hűséges típus?
– Nem volt okom hűtlenkedésre, mivel számítottak rám. Én pedig testemet-lelkemet adtam, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból. Addig maradtam egy társulatnál, amíg nem történt olyasmi, ami miatt jobbnak láttam továbbállni. Ezt általában jókor ismertem fel. Különben nem is baj, ha az ember időnként változtat. Egy új helyzet ösztönzőleg hat, kirángat a mocsárból.

– Jellemző önre a hűség a magánéletben is?
– Kezd veszélyes vizekre evezni!

– De hiszen nem titok, három felesége volt…
– Valóban. Először Mészöly Julit vettem el, még a főiskolán ismerkedtünk meg, de hamar szétváltak útjaink, kiköltözött Amerikába. Azután Kun Magda lett a feleségem; amikor megszülettek gyermekeink, felhagyott a színészettel, sajnos már meghalt. Harmadjára Sárközy Györgyi kozmetikussal kötöttem házasságot. Utána is voltak kapcsolataim, és most sem vagyok egyedül. Ennél többet nem szeretnék elárulni a magánéletemről, érje be ennyivel.

– Mennyire kritikus önmagával szemben?
– Elismerem a hibáimat. Sokáig vívódom, ha rosszul sülnek el a dolgok. Azon is el szoktam gondolkodni, hogy egy társaságban megfelelően viselkedtem-e, persze utólag már nem tudok rajta változtatni. Ami pedig a mesterségemet illeti, ott sem voltam mindig tökéletes. Nem tagadom, olykor engem is elkapott a hév.

– Mit lát reggel a tükörben?
– Egyre szörnyűbb alakot. De ez nem is csoda, mivelhogy február 14-én leszek 76 éves.

– Mégis, mikor kezdett visszább venni a lendületből?
– Egyre kurtább szerepeket kínáltak, majd azok is elfogytak. Nem bánom, mert így több időm jut a pihenésre. Természetesen a fizikai erőnlét, a teherbíró képesség is számít. Bár érzem az öregedés hátrányait, ahhoz azonban még elég jó állapotban vagyok, hogy színpadra lépjek. Pályám során sokféle darabban megmutatkoztam, nincs hiányérzetem, de annak azért örülnék, ha valaki gondolna rám egy briliáns epizódszereppel. Azonnal elvállalnám, az lenne a jutalomjátékom.

– Mire mondhatja azt, hogy már csak ezért is érdemes volt élni?
– Büszke vagyok a gyerekeim sikereire. Ádám a 168 Óra újságírója, Orsolya jelenleg a zalaegerszegi színházban játszik. Annak is örülök, ha a jó és a rossz dolgok kiegészítik egymást, hiszen semmi sem egyértelműen fekete vagy fehér. Nem zavarja, ha rágyújtok?

– Ez már a második cigaretta, amióta beszélgetünk. Nem nagyon vigyáz az egészségére!
– Pedig egyszer már sikerült leszoknom, amikor néhány éve szívpanaszokkal kórházba kerültem. Szerencsére nem történt nagyobb baj, hiszen élek és virulok. Aztán egy szép napon ismét megkívántam a cigarettát, és azóta sem tudok tőle szabadulni. Mentségemül szolgál, hogy nem szívom egyik szálat a másik után.

– Mivel lehet önt megbántani?
– Ez változó. Itt van például a népszerűség kérdése. Sokszor jó lenne hétköznapi emberként elvegyülni a tömegben, de ez nem mindig sikerül. Ha ujjal mutogatnak rám, azt bizony bántásnak veszem. Annak sem örülök túlságosan, ha olyasvalakivel kell egy társaságban lennem, akit nem szívlelek. Amúgy igyekszem kerülni a konfliktusokat.

– Haragtartó?
– Szeretem tisztázni a nézeteltéréseket. Amennyiben erre esély sincs, akkor odébbállok.

– Hogyan oldja a bánatát? Megiszik egy konyakot?
– Még az is lehet.

– Vagy nekiáll szőnyegrojtokat igazgatni?
– Hajdanán valóban ez volt a passzióm. Megnyugtatott. Régi rádiókat, zseblámpákat is gyűjtöttem. Itt rejtőznek valahol a szekrény mélyén.

– Annyi mindent elmesélt már az életéről. Maradtak még titkai?
– Nyilván van egy határ, ameddig elmegyek. Mindent nem árulok el magamról, úgyhogy hiába is próbálkozik, nem tud kihúzni belőlem titkokat. De ha már ilyen kitartó, annyit azért elárulok, néha kifejezetten rossz a kedvem, noha nem vagyok egy búskomor ember. Nem rajongok a muszájfeladatokért sem. Egyébként ugyanolyan vagyok, mint bárki más.

– Érdekli a politika?
– Nem lehet kikerülni. Még kedvenc politikusom is van. Újságot olvasok, tévét nézek. Sőt, ha kimegyek az utcára vagy betérek egy trafikba, ott is hallok ezt-azt. De senkivel sem szoktam leállni megbeszélni az élet dolgait. Arra ott vannak a családtagok, a barátok, esetleg a kollégák. Bár nem tudunk beleszólni az események menetébe, azért nem árt tisztában lenni az ország helyzetével.