Fogvatartás, mindhalálig

Ember, ha ovális pályán mozog, nem siet, lépést nem nyújt és nem apróz. Bal, jobb, bal, szabályosan, ütemesen, kiélvezve a másodperceket. A rácson túlról úgy tetszik, tíz lépés a táv, és akkor marad még oldalra kettő, és fordulhatunk vissza, és újra előre. Bumm, bumm, dönghetnek a bakancsos léptek, az ember innen is tudja, nem álmodik, még van, létezik. Szigorú, vastag, áttörhetetlen falak és rácsok is, elöl, oldalt, hátul minden mennyiségben. De fönt, az innen is jól kivehető, elérhetetlenül magasban ott egy darabka égbolt, ami piszkos most, és szürke, de égbolt, amit nézni lehet, és kell is.

Ülőke is van az ovális pályán, afféle bőrrel bevont katonai stoki, erősen, szigorúan a kőhöz rögzítve, elmozdíthatatlanul. Sétát megszakítva, urasan keresztbe tett lábbal rá is lehetne ülni, s a hideg falnak dőlni, úgy lesni felfelé, ábrándozni vagy számolni a vonuló felhőket. De azért jobb menni, kell az a mozgás a levegőn, jót tesz lábnak, szívnek, tüdőnek, léleknek. Séta közben még lehet agyalni, mi van kint? Bár szinte mindegy is, mit változtat az a helyzeten? Lehet semmire se gondolni, ellenni, menni, haladni, közben sehová se jutni. Lehet még a föntről behúzó, szmogos levegőből szippantgatni, mert szabadság az, nincs börtönillata! Lehet addig ember-szatellitként az ovális pályán mozogni, míg az őr nem szól, a sétának vége, mára ennyi, adjunk teret a többieknek, ne várassuk meg őket.

A zárkában lehet folytatni a sétát, vagy ha az ember a jogot kiérdemelte, lehet kicsit dolgozni, havonta 6-8 ezer forintot keresni, cigarettára, teára, édességre gyűjteni. Vagy azért munkálni, hogy jobban teljék az idő, bár igazán annak sincs jelentősége. Lehet még makettet hajtogatni, festeni, emléktárgyakat csiszolgatni, és persze tanulni, a tudás mindig jól jöhet.

Mit lehet még? Könyveket kérni a nevelőtiszttől, hozzon valamit a könyvtárból, és olvasni, belefelejtkezni, és lapokat bújni, nem a legfrissebbeket, de talán abban is találni érdekességet, s ha nem, annyi baj legyen. Lehet a testet edzeni, súlyzót emelni, bordásfalon hasizmot erősíteni, s ha nincs az ember büntetésben, lehet televíziót nézni. Ablak az a világra, nem árt tudni, mi történik kint, ha a világ nem is kér belőlük. Mert nem kér, ez az igazság. De mielőtt még sajnálkozásba zuhannánk: nem véletlenül nem kér belőlük, retteg tőlük. Úgy vannak vele, addig jó, míg ők itt bent, mi meg kint.

A Szegedi Fegyház és Börtönben járunk, a Csillagban, a Hosszúidejű Speciális Rezsimben (HSR) elhelyezett fogva tartottak zárkái előtti folyosón. Börtön ez a börtönben, elkülönülten, nem tudjuk, hogy a legszigorúbb hely-e, de a leginkább elszigetelt, minimális esélye sincs a szökésnek, az biztos. A Csillagból amúgy is ritkán lépnek meg, az utolsó sikeres szökés is évekkel ezelőtt volt. Az se klasszikus rácsreszelgető, lepedőket összekötözgető, magasból lemászó eltávozás volt, csak elszelelős, külső munkahelyről elillanós: egy elítélt, bár csak néhány hónapja volt hátra a büntetésből, egy busz aljára kapaszkodott, úgy távozott. Néhány nap múlva elkapták, a büntetését újabb öt évvel megtoldották.

Itt pedig, ahol a falak, a rácsok vastagok, minden mozdulatot, minden szusszanást válogatott, majd kétméteres, mázsányian is izmos, remek pszichés állapotú, jó pedagógiai érzékű őrök vigyázzák, akik talán előbb tudják, mire gondolunk, dőreség szökést tervezgetni. Legfeljebb gondolatban eljátszogatva, mi lenne, ha…

Magasban járunk, mégis olyan, mintha egy bunkerben szoronganánk, nem túl kényelmes, a szépen gondozott virágok ellenére barátságtalan bunkerben. Az őrökkel méregetjük egymást. Nincs barátkozás, nincs csevegés, lehet, nem örülnek nekünk, friss kockázati tényezőkként egy ideig ránk is ügyelhetnek.

Miért vállalkoztak erre a munkára? – kérdeznénk, bár tudjuk a választ. Itt őrködni a szakma csúcsa, kiváltság, rang, a pótlék, amit a fizetéshez csaptak, csak hab a tortán. Nem kérdezünk, elejtett félmondatokkal kísérletezünk, csak nézelődhetünk, kérdezgetésre nem kaptunk engedélyt, őket pedig nem csevegni, tájékoztatni osztották be ide. Hogy telt a nap, mi történt? Azt majd a jelentésükbe írják, amúgy minden titok, innen semmi ki nem szivároghat. Jó munka, jó munkahely ez is, csak szokatlan környezet nem hétköznapi emberekkel, de ők is emberek, és így is viselkedünk velük, mondják, hogy ne tűnjenek barátságtalannak.

Nézzük még egymást, okosabbak nem leszünk: egykedvű az arcuk, tekintetük se feszült, de látni, minden rezdülésre figyelnek. Üres a folyosó, csend van, nyugalom. Az elítéltek itt, a HSR-ben foglalkozáson, terápián, orvosnál vagy a zárkájukban vannak. Minden a szokott mederben, de marad a koncentráció, ez az a hely, ahol sosem tudni, mit hoz a következő pillanat, itt mindig történhet valami.

Bírósági tudósítók mondják, sehol nem lehet annyi ártatlan emberrel találkozni, mint ott. Bíró úr, ártatlan vagyok, nem követtem el semmit, ismételgetik – így van ez a Csillagban is, állítsuk csak meg őket:

– Mit követett el? Hány évet kapott?
– Semmit nem csináltam, tizenkét évet kaptam, jövőre szabadulok – felelnék. Most 140 százalékos a börtön kihasználtsága. Ha jól összeszámoljuk, több tízezernyi év „ártatlanul elítélt” büntetés gazdájával találkozhatunk.
A HSR ebből a szempontból is kivétel. Kezdik kinőni a helyet, bár „csak” tizenheten, már alig férnek el, de ők jól tájékozottak, nem próbálkoznának mesékkel, mindenki tud a másikról. B. Gyula volt a HSR első lakója, az első jogerősen tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt. B. erőszakos bűncselekményekért ült már, de 1999 májusában féltékenységből előbb alvó élettársát, majd kilencéves leá­nyát baltával agyonverte, hatéves fiát megfojtotta. 2000 áprilisa óta van itt, és marad, ahogyan élve innen Sz. Zoltán se távozik, ő 1998 és 2001 között négy fiatal hölgyet ölt meg Balástyán (eredetileg öt gyilkossággal vádolták!), és ásott el tanyája közelében, s döntött róla a bíróság: „Társadalom tagjai közé visszatérése kizárt!” Itt ülhet K. Csaba is, aki, mert tartozását nem engedték el, egy kapanyéllel egy idős mezőtúri házaspárt vert agyon.
Ez a legkevesebb, amit megérdemelnek, mondják sokan, és adnának mást is, ha lehetne. De a tényleges életfogytiglaninál (TÉSZ) – a „tchibó­nál”, ahogyan becézik – nincs súlyosabb, ez a legtöbb, mi adható.

A szakemberek már a halálbüntetés eltörlésénél vitáztak, a vita 1993-ban, a TÉSZ megalkotásánál felerősödött. (TÉSZ-t az kaphatott, aki életfogytiglaniból húsz év múlva feltételesen szabadulva újra ölt. Újabb módosítás: 1999 óta tényleges életfogytiglan tartó büntetést már nem csak visszaeső bűnöző kaphat!) Most, hogy a TÉSZ az alaptörvénybe is bekerült, a vita elmérgesedett. A szaporodó riadalmat, közfelháborodást okozó bűncselekmények miatt a TÉSZ szükséges! Így az egyik oldal. A büntetés kegyetlen, embertelen és megalázó, állítja az Országos Kriminológiai Intézet. Ez a büntetés nem visszatartó erejű, az elítélt élőhalottként csak vegetálhat, esélyt se kap, hogy megváltozva, idővel, akár negyven vagy ötven év múlva szabadulva a társadalomba visszailleszkedjen.

Igaz is, másképpen mérik erre az időt. Most, hogy a pécsi lövöldöző egyetemista, aki egyik társát lelőtte, oktatóját, évfolyamtársát és egy takarítónőt súlyosan megsebesített, és úgy fest, 42 év múlva szabadulhat, az életfogytosok csak biccentettek (188-an vannak a Csillagban): a mázlista, a tizedik foci-világbajnokságot már otthon nézheti. Itt szeretnek olimpiákban számolni: húsz év sok, ha azt mondják, ez és még öt olimpia és szabadulnak, az azért más.

Megváltoztak a TÉSZ-esek. Eddig, ha riporter kereste őket, válaszoltak, fotósoknak a tetoválásaikat mutogatták. Indultak a börtön pörköltfőző versenyén is. Most bezárkóztak, nem versenyeznek, nem nyilatkoznak, nincs fotó, semmi sincs, nem is pillanthatjuk meg őket.

Egyikük a foglalkozásról jön, személyiségi okok miatt, míg a folyosón van, a befogadó zárkába tessékelnek bennünket. Oda, ahol az elmúlt napokban Sz. István volt, aki másfél éve Tompán egy feszítővassal agyonverte munkaadóját, majd az ágyban fekvő szívbeteg férjet és a hazatérő leányukat is. Ő is itt szokta a rendet, ami kis eltéréssel egyforma. Ötkor ébresztő, mosakodás, zárkarend kialakítása, reggeli, létszámellenőrzés, séta, terápiás foglalkozás, munka, oktatás, ebéd, szabadidős tevékenység, vacsora, nyolckor takarodó, 11-kor a zárkában tévé is elsötétül. Mindennap ugyanaz, csak kicsit más, hétvégén tovább alhatnak, tévézhetnek, máskor parancsnoki meghallgatás, fürdés, orvos, tisztacsere, pszichológus, szabad vallásgyakorlás színesíti, teszi változatossá a napot, sőt aki dolgozik, annak a kereseten túl valamivel több kedvezmény is jár.

A TÉSZ-esek eddig szívesen fogadták a vendégeket: mutogatták a zárkát, melyben minden van, ami az élethez kell, csak az ágyat, asztalt, széket, mindent a kőhöz rögzítették. Itt még a gyorsborotvának, fogkrémnek, fogkefének is a falon, egy tartón a helye, az őr bármikor bekukucskál, nemcsak az elítéltet látja, hanem az eszközöket is, amivel a fogvatartott magában kárt tehet. (A parancsnoktól tudjuk, eddig két TÉSZ-es lett öngyilkos, az orvosok küzdöttek értük, de segíteni nem tudtak. Hogy csinálták? Nem árulta el, nem akart tippet adni. Tizenkilenc emberből két öngyilkos, az nagyon sok, most, ha lehet, még jobban ügyelnek.)

– Eddig is speciálisan foglalkoztunk velük. Őket, amíg itt vannak, nem a szabadulás utáni életre készítjük fel. Az ő fogva tartásuk egyetlen célja a fogva tartás, hogy a rájuk kiszabott büntetést emberi módon tölthessék. Úgy, hogy se magukra, se egymásra, se a személyzetre ne jelenthessenek veszélyt. Most valamit gyorsan ki kell találnunk, mert magukba fordultak, magukba zárkóztak – mondja dr. Kiszely Pál bv. dandártábornok, az intézet parancsnoka.

– Készülnek valamire?
– Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy biztosan nem. Nem véletlenül vannak itt, a kinti magatartásuk kiszámíthatatlan volt, kirí­vóan agresszív bűncselekményeket követtek el. Ha jól belegondolnak, sok veszítenivalójuk nincs, bár „szerzett jogaikhoz” ragaszkodnak. Tőlük, ha nem ügyelünk, bármi elvárható, bár most inkább passzívak, letargikusak lettek, elveszítették az érdeklődésüket. Foglalkozásokra ugyan eljárnak, dolgozgatnak is, de olyanok, mint akik semmiben nem bíznak, odalett az utolsó szalmaszál is, mint akik padlóra kerültek.

Volt már ilyen. Akadt, aki hónapokig nem ment sétálni. Felkelt, felöltözött, megmosakodott, zárkájában rendet rakott, mert az kötelező, aztán ült. Pszichológust elküldte, nincs baja, hagyják békén, a séta, a friss levegő se hiányzott. Kapott egy tengerimalacot, beszélt hozzá, etette, ápolta, becézgette. Sápadt a malacod, friss levegőre kellene vinni, tanácsolták az őrök, azóta újra sétál, a tengerimalacával, persze.

Mondja a parancsnok, az első TÉSZ-es jól alkalmazkodott, sorsát elfogadta, ez el is altatta az éberségüket, de hamar megtanulták, nincs két egyforma elítélt, mindegyikükhöz személyre szóló bánásmód kell. Hosszan figyelik, vizsgálják az újakat, eldöntik, hogy mozgáskorlátozó eszközzel vagy anélkül hagyhatja el a zárkáját, azt is meghatározzák, kivel találkozhat, sakkozhat, beszélgethet. Nehezen sikerül, de igyekeznek olyan életteret kialakítani, hogy bár az őrzés biztonságán nem enyhítenek, azért az elítéltet ne frusztrálják, talán még „otthonosan” is érezze magát. Ezekért az apró engedményekért tartják be a szabályokat, és alkalmazkodnak.

– A börtönben törvényszerű időnként a hangulati mélypont – mondja a parancsnok. – Először talán, amikor a feleség, élettárs nem ír. Majd akkor, ha a gyereke se látogatja, és végül, amikor meghal az édesanya, már ő se keresi, az anyák elvesztése még a legkeményebb embert is megviseli. Nehezen, de túllendülnek a holtponton. Többségében fiatalok, úgy vannak vele, akárhogyan is élni és remélni még mindig jobb, mint nem élni.

– Élet ez, szépen, lassan testileg, szellemileg leépülni? Mennyi időt lehet így itt leélni?
– Nem teljes élet ez, de élet. Sokáig tartó, hosszú élet. Többnyire fiatal, erős, egészséges emberek, akik rendszeresen, káros szenvedélyektől mentesen, nagyon jó orvosok felügyelete mellett élhetnek. Van egy fogvatartottunk, húsz évet ült, szabadulása után gyilkolt, egy hetet volt kint, ő összesen 38 éve tölti büntetését, és jó szellemi, egészségügyi állapotban van. Kivétel lenne? Nem az, életfogytiglanra ítéltekkel IQ-tesztet töltöttek ki. Tíz év múlva megismételték a tesztet, kivétel nélkül nőtt az IQ-há­nyadosuk. A TÉSZ-eseknél, akikkel nevelőik többet, kiemelten foglalkoznak, még jobb eredményt kapnánk, szerintem akár harminc, negyven vagy ötven év múlva is – mondja a parancsnok.
Számoljunk csak: ötven év? Az csak tucatnyi olimpia és még egy kevés…