Szellő István már indulna a világ végére

Prágai romantika

Az egyetem előtt elvittek katonának. Szegeden azokat az előfelvételiseket képezték ki, akik szocialista országok egyetemein tanultak tovább – persze túl sok hasznunkat nem vették. Prágában 1986-ban kezdődtek az aranyéveim. Előbb egy nyelvelőkészítőn kellett részt venni, vizsgatárgy volt a cseh történelem és irodalom is. A szemesztert a Prágától 45 kilométerre fekvő Podebradyban, a cseh király, Podebrad György Elba-parti kastélyában tartották. Amikor a lepusztult épületben megpillantottam a linóleumpadlót, elszállt az ódon hangulat varázsa. Azóta újra jártam ott, semmi sem változott.

A nemzetközi szakon, már Prágában rendkívül jól éreztem magam. Kitágult számomra a világ, s alig húszévesen elkezdhettem önálló életemet is. A Moldva-parti egyetemről csodás kilátás nyílt a túloldali várnegyedre, már ezért a látványért is megérte. Az óvárost akkoriban szürkeség uralta, de szerettem egyedül bóklászni. Sok romantikus emlék is köt oda...

Találkozások Hraballal

Nyári gyakorlataimat az MTI-nél, a Magyar Rádiónál és az MTV-nél töltöttem. Kezdetben jóformán csak fordítanom kellett, majd riporteri feladatokkal is megbíztak. Csehszlovákiában akkoriban zajlott a bársonyos forradalom, remekül tudtam érvényesíteni a kapcsolataimat. Olyan cseh ellenzékieket sikerült megszólaltatnom, akik máshol nem nyilatkoztak. Alexander Dubček és Václav Havel is adott interjút. Egyvalakit nehéz volt becserkésznem: Bohumil Hrabalt. Gondoltam, kedvenc prágai sörözőjében, az Arany Tigrisben majd megtalálom, de nem volt ott. Hosszas faggatózás után a csapos elárulta, hogy Kerskóban, vidéki otthonában kell keresnem. S Várszegi Károly operatőr kollégámmal egyszer csak az író háza előtt álltunk, beléptünk a nyitott kapun. Ámulattal néztünk be a picinyke ablakon: Hrabal két ujjal verte az írógépét, egy csomó macska vette körül. Megkocogtattuk az üveget, válaszul párnákat dobált felénk. Hallottuk, ahogy goromba szavakkal illet bennünket. Aztán kinyitotta az ajtót és készségesen nyilatkozott. A későbbiekben még vagy négyszer találkoztam vele: mielőtt kamera elé állt, mindig eljátszotta a házsártos embert.

Kissrác kicsi kocsiban

Itt a bizonyíték, hogy milyen korán vezettem autót… Méghozzá Moszkvicsot. Bár a mellékelt fekete-fehér fotón nem látszik, a kis négykerekű karosszériája zöld színű volt. A szüleimtől kaptam ajándékba, sokan irigyelték tőlem. Fölöttébb vakmerően tekertem a lábpedált, az úttest szélén furikáztam. Nem volt veszélytelen játék!

Amúgy nyugodt, kiegyensúlyozott gyerekkorom volt, nem kényeztettek el, de mindent megkaptam. Cserébe fegyelmezettnek kellett lennem és eredményeket produkálnom. Másként nem is tudtam volna helytállni a tanulásban, illetve a sportban. Kilencévesen kezdtem a párbajtőrvívást a Budapesti Honvédban, bekerültem a junior válogatottba is. Reggel és délután edzés, közte iskola. De nem bántam, hiszen jó társaság jött össze, többen máig tartjuk egymással a kapcsolatot.
Kiskoromban imádtam a repülőgépeket, arról álmodoztam, hogy egyszer majd pilóta leszek. Aztán jött a vívás, sokan sportkarriert jósoltak, de engem jobban érdekelt a sportújságírás. Talán nem véletlenül, hiszen egy időben az édesapám is tollforgatással kereste a kenyerét, édesanyám pedig többek közt az MTV Zsebtévé műsorát szerkesztette. Amikor felvettek a prágai Károly Egyetem nemzetközi újságíró szakára, végleg eldőlt a sorsom.

Gyémántbánya és füstölt majom

Az idén tizenöt éve, hogy az RTL Klubhoz kerültem, azóta vezetem a Híradót. Szívesen forgatok más műsorba is, például a Házon kívül vagy a XXI. század című magazinokba. Voltak ünnepi pillanatok, mint ez a tortavágás…

Filmjeim közül egyik legemlékezetesebb a Gyémántbánya és füstölt majom, amely a Sierra Leone-i polgárháború utáni helyzetről szól. Hihetetlen méretű a mocsok és a szegénység, megdöbbentő a gyerekkatonák léte, borzasztó látvány az amputáltak falva, életveszélyes a „vé­res gyémántokról” kérdezősködni. Egyedül nem is ajánlatos arrafelé forgatni: aki nem ismeri a helyi erőviszonyokat, könnyen eltűnhet. Nagyon nagy élmény volt, de igazából csak akkor lélegeztem föl, amikor egy hét után felültem a hazafelé tartó repülőgépre.

Hogy mikor jutok el ismét a világ végére? Nos, ezt nagyban nehezíti a heti ötnapos híradózás. De ha Erős Antónia műsorvezető kolléganőmtől szabadságot kapok, már indulok is...