Csatatéren a golyó nem válogat

Több mint három évtizedes kutatómunkával tizenkétezer életrajzot gyűjtött össze. A szikár adatokból összeálltak az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc tábornokainak, törzstisztjeinek, kapitányainak, főhadnagyainak és hadnagyainak portréi, melyek vaskos kötetekbe kerültek. Dr. Bona Gábor hadtörténész, a korszak nemzetközi hírű szaktekintélye nemcsak idehaza, hanem a bécsi és a moszkvai levéltárakban is kutatott. 1987-től 1992-ig volt a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Bécsi Állandó Levéltári Kirendeltségének helyettes vezetője. Ez idő alatt rengeteg 1848/49-es anyagot nézett át, többek közt itt találta meg a szabadságharc után a császári királyi hadseregbe kényszerből besorozott katonák névsorát.

– A forradalom és szabadságharc egyebek mellett a modern polgári magyar nemzet megteremtését tűzte ki célul – kezdi a beszélgetést Bona Gábor, a Hadtörténeti Intézet korábbi igazgatója, a Miskolci Egyetem jelenlegi professzora. – Kossuth Lajos szorgalmazta, hogy a jogtalan milliókat be kell emelni az alkotmány védősáncai mögé, vagyis le kell bontani a nemes és a jobbágy közti válaszfalakat, új világot kell teremteni. Ez a gondolat a hadseregben is érezhető volt. A vezető pozícióban lévő magyar középnemesség mellé nagy számban érkeztek egyszerű parasztfiak és városi kézműveslegények. Ami pedig példa nélküli a történelemben: 1848 őszén, az önvédelmi harcok kezdetén a császári királyi hadsereg harmincezer katonája csatlakozott a magyar honvédsereghez. Azok az egyszerű sorból jövő altisztjeink, akik már tíz-tizenöt éve szolgáltak, a császáriaknál sosem léphettek volna előbbre, a forradalomnak viszont szüksége volt rájuk, ezrével nevezték ki őket tisztnek.

Közülük kerültek ki az elfeledett hősök is. A hazai mozgalmak hírére elsőként 1848 májusában a Galíciában állomásozó 6. Württenberg huszárezred egyik százada szökött meg Lenkey János vezetésével. Az ő neve szerepel a dicsőségtáblán, holott az akciót a parasztszármazású katona, Harsányi Bálint tizedes szervezte meg, Lenkey csak menet közben csatlakozott hozzájuk. De említhetnénk a 10. Vilmos huszárezred ötvenfős csoportját is, melyet László János tizedes irányított. Összesen tizenöt huszárszázad jött haza, hogy utolsó csepp véréig harcoljon a magyar hazáért. (Erről szól Sára Sándor 80 huszár című drámai filmje – B. T.) Nem véletlenül kezdeményezte Mészáros Lázár hadügyminiszter, hogy nemcsak a nemesi tisztjelölteket, hanem a régebb óta szolgálatot teljesítő altiszteket is elő kell léptetni.

Magyaroknak sokáig nem volt esélyük bekerülni a császári királyi hadsereg tüzérségéhez sem. Amikor aztán az 1830-as években itt állomásoztak, sok városi kézműves mesterembernek sikerült „beszivárogni” közéjük, tulajdonképpen ők szervezték meg a magyar tüzérséget 1848-ban, s a honvédsereg tisztikarának jelentős része is személyüknek köszönhető. Talán a legismertebb tüzértiszt a „megénekelt” Gábor Áron, aki székely fúró-faragó emberként lényegében szakkönyvekből tanulta ki az ágyúöntés tudományát, több mint hetven ágyút készített, maga is a csatamezőn vesztette életét.

– Harctéren a golyó nem válogat. Ha össze kell tartani, nem számít, hogy valaki bársonypólyában született vagy darócbölcsőben ringatták. A magyar forradalom és szabadságharc arra is példával szolgál, miként közeledtek egymáshoz a különböző társadalmi osztályokból, rétegekből származók. Ez az 1849-es megtorlások idején is megmutatkozott. Akiket nem állítottak hadbíróság elé, nem végeztek ki vagy nem soroztak be büntetésül a császári királyi hadseregbe, azokat a bajtársaikat a gazdagabb tisztek – ha megmaradtak a földbirtokaik – tömegével maguk mellé fogadták. De a honvédsereg tagjai iránt társadalmi szolidaritást is lehetett tapasztalni.

Bizonyára sok-sok meglepetést tartogatnak még a levéltárak 1848/49-re vonatkozóan. Oroszország területén állítólag tűzvész és árvíz következtében el is pusztultak iratok. Ami pedig az esetleges hadifogolykérdést, illetve szibériai deportálást illeti, Bona Gábor nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egyedi esetek előfordulhattak, de az általa feldolgozott 12 ezer életrajzban erre egyszer sem talált utalást.

Megfigyelték a kutatókat?

Egy volt III/III-as tiszt, Végvári József nyugalmazott őrnagy, a Duna-gate néven elhíresült botrány kirobbantója a Magyar Televízió Hol nem volt… című műsorában 2001. június 5-én beszélt arról, hogy ha valaki az 1848/49-es forradalom és szabadságharcra vonatkozó anyagokba akart betekinteni, akkor a Művelődési Minisztérium az állambiztonsági szolgálattól kért az illetőről véleményezést – hívta fel a figyelmünket a fentiekre Kéri Edit, a barguzini Petőfi-expedíció tagja. Amennyiben nem tettek észrevételt, a kutatás zöld utat kapott. De ha kifogást emeltek ellene, márpedig ’48-as témában általában ez történt, akkor a minisztérium elutasította a kérelmet, arra hivatkozva, hogy nem aktuális.

Végvári József megkeresésünkre ezt mondta: „A levéltárak megküldték a BM-nek azokat a témákat, melyekről úgy gondolták, hogy nem kutathatóak, mert nem szerették volna, ha olyasmi derülne ki, ami az illetékes hatalomra rossz fényt vetne. Minden fontos intézmény (például levéltárak, múzeumok, állami hatóságok) élére elvhű, megbízható kommunistákat helyeztek, akik az elvárásoknak készségesen megfeleltek. Magyar Tudományos Akadémia-vonalon mintegy 10-15 SZT-tiszt és duplájánál is több hálózati személy dolgozott. Hogy Petőfi eltűnéséről vagy az 1848/49-es szabadságharcról milyen anyagok vannak, arról a levéltárak tudnak többet, de ha egy önálló kutató meg akarta ismerni például a cári csapatok kegyetlenkedéseiről szóló brosúrát, azt megakadályozták.”