Van-e jövő ötven felett?

Kohász végzettséggel reménytelen dolog szakmába vágó munkát találni – ezt bizony megtapasztalta Bartakovics István is. A most 54 éves férfi hiába volt megbecsült diszpécsere a Lenin Kohászati Műveknek, majd a DAM névre elkeresztelt diósgyőri utódvállalatnak, a rendszerváltás hajnalán őt is utolérte a leépítés. A kilencvenes évek óta több-kevesebb sikerrel keresi a biztos megélhetést adó munkát. Néhány évig a kényszervállalkozók kenyerét ette, cégalapításra szánta el magát. Hiába igyekeztek azonban pontosan és szakszerűen elvégezni a rájuk szabott feladatokat, mégis elúszott a pénzük. Egyik fővállalkozójuk ugyanis kicsúszott a határidőből, s mivel így nem kapta meg az ígért összeget a megrendelőjétől, ő sem fizetett. Ez elég volt ahhoz, hogy Istvánék cégét csődbe rántsa – meséli a peches magyar alvállalkozók tipikus történetét. Az ötlet pedig nem volt rossz, külföldi kiállítások berendezési tárgyait, installációit gyártották, s ebben ma is volna fantázia – veti fel ötletét Bartakovics István.

– Számtalan helyre beadtam az önéletrajzomat az utóbbi években, s bár a HR-esek nyíltan nem mondják, hogy a korom miatt mellőznek, a vége az, hogy sehova sem kellek. Ha szalag melletti munkára jelentkezem, rögtön azt kérdezik, hordok-e szemüveget, mert ha igen, az már kizáró ok, hiszen nem látnám az apró-cseprő alkatrészeket. Hiába bizonygatom, hogy tudnék nyolc órát álldogálni, esélyt sem adnak. Gyakran válaszra sem méltatnak, máskor csak annyit mondanak: nem rám gondoltak. Előfordult, hogy aznap reggel telefonáltam, amikor megjelent a hirdetés, de azt felelték, már tegnap betöltötték az állást – számol be kudarcairól az érettségizett férfi. Elege van már az alkalmi munkákból, s abból, hogy külföldre is csak feketén szegődhetne el.

– Ha magam nem mászok ki a kátyúból, más sem fog segíteni rajtam – szánta el magát Bartakovics István. Hiába, hogy már az ötvenes éveit tapossa, három kiskorúról kell gondoskodnia, az ikerlányaik még csak most alsósok. A család két éve került az erki befogadófaluba a Máltai Szeretetszolgálat jóvoltából. Példás gonddal művelik a kertet, sehol egy szál fű, a dughagyma és a zöldborsó viszont már a földben várja a szép időt meg az esőt. Az ablaktáblák közt meg paradicsompalánta nevelkedik. A kiskert azonban csak besegít a megélhetésbe – valamiből a számlákat is fizetni kell. István ezért arra gondolt, újra cégalapításra szánja magát, s azt már megtudakolta, hogy a vállalkozóvá váláshoz ismét akad pályázat a munkaügyi központnál.

– Miért ne készülhetnének Erken, mondjuk, a frankfurti lakberendezési kiállítások és vásárok standjai, ha azokat mi harmadával olcsóbban megcsináljuk, mint a németek? Vagy éppen gyárthatnánk a hazai karácsonyi vásárok faházikóit is – ecseteli elképzelését az erki férfi. Azt mondja, telephelynek kinézték a szomszéd telket, s már akadnak megrendeléseik is. Munkaerőben sincs hiány, hiszen a közel ezres lélekszámú Erken alig egy-két tucatnyian járnak el rendszeresen és legálisan munkába. Ha találnának olyan támogatókat, akik felajánlanának, mondjuk, egy-egy használt teherautót meg mikrobuszt, illetve annyi pénzt, hogy gépeket vásárolhassanak, megalapozhatnák a céget – tervezget István. Olyan alapítványok segítségét reméli, melyek a kisebbség foglalkoztatását karolják fel, ugyanis zömében a romáknak kínálnának megélhetést a még csak fejben létező erki üzemben. István jobb híján a nyilvánosság erejében bízik, s reméli, hogy valakik fantáziát látnak majd az ötletében.