Két lábon járó kérdőjel a Piramis frontembere

– Elbújt a világ elől a tolnai dombok közé, de sikerült a nyomára bukkannunk. Mások is megtalálják?
– Jócskán leszűkítettem a szelep átmérőjét, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet megközelíteni. Azt már megtanultam, hogy a kelleténél jobban kitárulkozni kockázatos játék. Nem tartom szükségesnek életem apró szegmenseit kiragadni és megmutatni. Persze a bulvársajtó kitartóan próbálkozik, az egyik lap komoly összeget ajánlott fel, hogy fotókat készíthessen a gyermekünkről.

– Annál jobban kíváncsiak vagyunk önre, minél jobban hallgat!
– Sűrű volt az életem, mélyrepülésekkel és magas szárnyalásokkal. Ahogyan egyik dalomban éneklem: „Ördög is voltam és gyönyörű angyal, ahogy jólesett éppen.” Vannak persze nehezebben feldolgozható élményeim, főleg magánéleti vonatkozásban. Nagymamám már öt-hat éves koromban megjegyezte: „Sándorka, te nagy kópé vagy!” Erre később rá is szolgáltam. Szüleim korán elváltak, ami alapjaiban meghatározta a viselkedésemet. Mintának ott volt a jóképű, nagydumás sebészorvos apám, akire ragadtak a nők. Ha nem is ezért, de anyámnak szenvedés volt az élete, nem véletlenül ugrott a vonat elé. Harminchat éve… Igazából még csak mostanában merem magam elé képzelni a tragédia pillanattöredékeit.

– Minden szomorúságtól nehezen szabadul?
– Nem. Többségében azonnal túljutok rajta. Egy éjszaka alatt megtisztulnak a gondolataim, kész vagyok a bocsánatkérésre is. A nagy horderejű, karmikus összefüggéseket magukban hordozó csapások feldolgozása azonban hosszabb időt igényel.

– Ehhez nincs is jobb hely egy csendes tanyánál. Ezért vonult el annak idején?
– Már a hetvenes években felfigyeltem a nyugati szaksajtóban arra, hogy a rockzene óriásai közül sokan elhagyták a nagyvárosokat. Engem is megérintett a vidéki lét, a Piramis-korszak sűrűjéből kikerülve kifejezetten vágytam a nyugalomra. Mennyire más a szabadban hallani a megpendített gitár hangját vagy az emberi szó mélységét. A természet gyönyörűsége egyébként is maradéktalanul kínálja a kreatív élet feltételeit, mindazonáltal a végtelen dimenziók fürkészésére, a szellemtudományok feltérképezésére, meditálásra is alkalmas. Tősgyökeres budapesti vagyok, minden emlékem oda köt, mégis képes voltam elköltözni egy ásotthalmi tanyára.

– Sok fogalma nem lehetett a tanyavilágról!
– Az ott töltött húsz év alatt tapasztaltam meg a természet nyújtotta békességet. Hogy megismerhettem a tanyasi életformát, azt a barátokká fogadott szomszédaimnak köszönhetem. Könnyű volt a beilleszkedés, hiszen szeretetet, emberséget és nyitottságot kaptam tőlük. Sorstársak lettünk. A nehéz helyzetek még szorosabbá fűzték a kötelékeinket. Nem keltettem semmiféle feltűnést, elvegyültem közöttük. A tanyasi emberek szerintem diszkrétebbek, eszükbe sem jutna mások életében kutakodni.

– Sikerült teljesen elrejtőznie?
– Nem is kísérleteztem ezzel, mégis rám sütötték, hogy remeteként élek. Mindent az egyéni időrendemhez és hangoltságomhoz mérek. Igyekszem megtalálni a belégzés és a kilégzés analogikus ütemét mindenben. Ami pedig a felkéréseket illeti, különc módjára tudok nemet mondani. Ebben a megérzéseim vezetnek. Ha alhasi rezdüléseket okoznak, azt biztosan nem vállalom el, ha viszont a szívemig érnek, azzal foglalkozom. Szakmailag szeretném magam tartani – ha már közel hatvanéves koromig sikerült – az ars poeticámhoz. Nekem a zene még mindig az öröm egyik legfelsőbb fokának forrása. Ünnep számomra, amikor művelem. Nem engedem devalválódni.

– Elárulja, hogy mi okoz önnek alhasi rezdüléseket?
– Például a tehetségkutatók zsűrijében való bohóckodás. Mindkét kereskedelmi csatorna hívott, de végig sem hallgattam az ajánlatukat. Időnként megkeresnek különböző zenekarok, nekik azért mondok nemet, mert két éve magam is létrehoztam egy fiatalokból álló akusztikus formációt. Utólag visszagondolva, fölöttébb bátor lépés volt ez tőlem.

– Mindennapjaiban ott a zene?
– Két és fél esztendős lányommal, Ráhellel minden nekünk tetsző pillanatot zenével koronázunk meg. Ahogy kibújik az ágyból, máris előkerül a csörgődob. Énekelünk, tapsolunk, táncolunk. Ami pedig engem illet: mostanában inkább a saját zenei ötleteim foglalkoztatnak. Szó van arról, hogy hamarosan újból megmutatkozom, ahhoz pedig olyan zenével és szöveggel kell előrukkolnom, ami a mai énemet tükrözi.

– És nagyot szól!
– Nézze, a Piramisnál egyikünk sem tud külön-külön nagyobb teljesítményt nyújtani. Ezt én is tudomásul veszem. Nem élem meg bukásként, ha az akusztikus koncertemre „csak” háromszázan jönnek el, hiszen az így létrejövő meghitt hangulat zenésznek és közönségnek is egyaránt élményt jelent. Amikor kilépek a színpadra, öt percig zúg a taps. Nyilván a múltamnak szól, de akkor is megtisztelő.

– Sokakkal ellentétben ön nem lovagolja meg a múltbeli sikereit, nem is válik szánalmassá, mint egyik-másik régi kollégája.
– Miután nincs televízióm, ilyen ügyekben nem vagyok képben. Saját értékrendem szerint haladok az utamon. Kerülöm a mérgezettet, fürkészem a tisztát. Nekem az a fontos, hogy azt adhassam, ami igazán a szívemből jön. Nem akarok másnak mutatkozni, mint amilyen most vagyok. Ízléstelen lenne, ha ennyi idősen kidagadt nyaki erekkel vicsorognék és ugrándoznék a színpadon. Egy időben bődületes pénzeket kínáltak, hogy haknizzak a legnagyobb slágereimmel, de következetesen nemet mondtam.

– Most izgalommal tölti el a visszatérés?
– Más időket él a szakmánk, senkinek sem könnyű. Minden erőmmel azon vagyok, hogy jól sikerüljön a visszatérés. Zenei felfogásomat illetően is hatalmas változáson mentem keresztül, és ha ez érdekli a publikumot, annak nagyon fogok örülni. De úgy is boldog ember maradok, ha zeneileg „csendre leszek kárhoztatva”.

– Akkor majd kedvére meditálhat?
– Ezt most is megteszem. Egyetértek Szepes Máriával: „Az ember legyen két lábon járó kérdőjel.” És én az vagyok. Eddig is kellő időben feltettem magamnak a megfelelő kérdéseket. Amikor úgy éreztem, hogy végéhez ért egy kapcsolatom, békességben elváltam. Ezt addig könnyen megtehettem, amíg nem volt gyermekem. Ráhel születése óta azonban mindent másként látok, miközben teljességgel vállalom a múltamat. Gyökeresen megváltoztam, magasabb etikai fémjelet kaptam.

– Így aztán életműve elismerésének is felfoghatjuk a nemrég átvett Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét?
– Gyanítom, hogy a pályán eltöltött negyven évemet méltányolták. Volt mit számba venni: Generál, Piramis, szólólemezek, koncertek. Mára a kormány tagjai közt is ott találhatók azok, akik éppenséggel a mi zenénken nőttek fel. Hogy elismerik a rock kulcsfiguráinak teljesítményeit, azért csak köszönettel tartozhatunk. Ami pedig a kitüntetések hátterében zajlik, netán politikai vonatkozásban, az engem soha nem érdekelt.

– Tény, hogy a régi generáció soraiból még mindig sokan önt tartják a példaképüknek. Az interneten ilyeneket olvasok: „Sanyi, annyi mindent köszönhetek neked!”
– Évtizedek óta érzem az emberek figyelmét és szeretetét, még akkor is, ha néha hosszú időre eltűnök a szemük elől. De ez nem befolyásolja azt, hogy példaképnek tartanak-e vagy sem. Részemről így is, úgy is felelősséggel jár a színpadi munka.

– Gondolkodik a távoli jövőn?
– Késői apa vagyok. Álltam már könnyes szemmel a lányom ágyánál… Csak a Teremtő nagyvonalúságában bízhatok, hogy meddig követhetem élete alakulását. Tudnom kell jól kormányozni a bárkánkat, hiszen „révész” vagyok. Ennek érdekében mindent elkövetek: vegetáriánus lettem, megszabadultam a káros szenvedélyektől. Gyakran teszek harminc kilométeres sétákat akár egy héten belül többször is. Elővillannak bennem fontos mondatok, életre szóló mantrák, melyek érzelmi stabilitást adnak, és általuk varázsszőnyegen érezhetem magam.