Kalaptűvel Hitler ellen

Megölöm Hitlert! – tervelte ki a svéd származású amerikai filmcsillag, Greta Garbo. Ezt az igencsak naiv akciót akkor eszelte ki, amikor a II. világháború idején az angol hírszerzésnek dolgozott. A kémkedésre Korda Sándor filmrendező-producer szervezte be, gondolván, a színésznő már úgyis alakított a mozivásznon kémnőt, történetesen Mata Harit. Egy tavaly megjelent angol könyv szerint a nyugati félteke MI–6-os hírszerzési osztálya először azzal bízta meg, hogy lépjen kapcsolatba Axel Wenner-Gren svéd mágnással, aki az Electrolux cég tulajdonosa volt és a náci eszmék híve, sőt Hermann Göring barátja. A titkosszolgálat utasítására Garbo levelet írt a milliárdosnak, amiben azt hazudta, hogy ő maga is rajong a nácizmusért és Hitlerért, mindenképpen találkozniuk kellene. Az „áldozatot” nyilván a díva szépsége is elkápráztatta, így hát bekapta a horgot, olyannyira, hogy bizalmas információkat kotyogott el neki cége új gyártási technológiájáról és a németekkel való üzleteiről.

Greta Garbo belekerült a titkosszolgálat hálójába, újabb és újabb szívességeket kértek tőle. A brit trónról 1936-ban lemondó VIII. Edward és felesége, a többszörösen elvált amerikai nő, Wallis Simpson közelébe kellett férkőznie, ami az imént említett svéd gyáros bahamai nyaralójában sikerült is, ugyanis ott sorra fordultak meg a világ legismertebb uralkodói. Garbo jelentésével azonban nem sokra mentek a megbízói, a hercegi párról azt írta, hogy teljesen megbízhatók és az övékénél nagyobb szerelmet még nem tapasztalt. Ezek után közvetlen kollégáit, színésztársait – köztük egy feltörekvő fiatal tehetséget, a későbbi amerikai elnököt, Ronald Reagant – kellett megfigyelnie, és ezt már nehezen viselte.

Egy letargikus pillanatában azzal állt elő, hogy elteszi láb alól Hitlert. Ötletének alapja az volt, hogy a diktátor még a háború előtt szemet vetett rá, kedvelte a filmjeit, meg akarta szerezni Németországnak, „cserébe” Marlene Dietrichért, akinek Amerikába való távozása nagy pofon volt számára. Miután a Führer nem tett le szándékáról, a negyvenes évek elején Garbo úgy gondolta, könnyű lesz bejutnia hozzá, és ha már ott lesz, egy mérgezett kalaptűvel végez vele. Aztán változtak az idők, a világégés közepette a nácikat nem érdekelték többé a filmsztárok – csak a pusztítás.

Sok egyéb mellett a „svéd szfinx” hasonlatot is ráragasztották a színésznőre. Egy hűvös skandináv valóban különösnek számított az izzó Amerikában. Kiváltképp, ha olyan zárkózott, megközelíthetetlen és magányos volt, mint Greta Garbo, aki szabálytalan korban élt a maga szabta szabályok között. Gyűlölte az újságírókat, interjúra, fotózásra nem lehetett rávenni. Nem válaszolt a rajongói levelekre, nem adott autogramot. Senki nem nézhette forgatás közben, ha észrevette, hogy idegen tartózkodik a stúdióban, leállíttatta a kamerát. Kerülte a felhajtást, filmbemutatóiról is távol maradt. Még a munkahelyén sem tudták a címét és a telefonszámát.

Félénk, egyszerű, érzékeny ember volt. A kívülállók szemében keménynek, céltudatosnak, ridegnek tűnt, de aki közelebbről ismerte, az kedvesnek, szeretetre méltónak és szívélyesnek tartotta. Persze csak nagyon keveseket engedett magához közel, idős korára alig maradt, akivel még szóba állt. Nem zavarta az egyedüllét, sőt kifejezetten vágyott rá.

Milliók követték Greta Garbo szokásait, hajviseletét, öltözködését. Ellenlábasai úgy tartották, hogy nincs sok érzéke az eleganciához, mégis tudott divatot teremteni. Egyszerű ruha, lapos sarkú cipő, széles öv – ezekben érezte jól magát. És a hosszú nyakú pulóverben, amit róla neveztek el garbónak. Szinte hihetetlen, húsz évig nem volt estélyi ruhája. A csillag forradalmat csinált puritán sminkjével is. Igencsak „megdolgozott” jellegzetes arcvonásaiért, hiszen Hollywoodban a filmesek először lefogyasztották, fogszabályozásra küldték, kitépkedték a szemöldökét, és csak utána engedték a felvevőgép elé. A jó kedélyű svéd lányból decens végzet asszonyát faragtak.

Tizennyolc évesen került Amerikába. Kezdetben mellőzték, mígnem egy fotósorozatnak köszönhetően beindult a karrierje. A némafilmek sztárja lett, majd a hangosfilmek eljöttével sikeresen tudott váltani, hangjára az egész világ kíváncsi volt, hogy milyen lehet valójában. Sok kollégájával ellentétben neki sikerült az átállás, legnagyobb sikereit ekkor aratta a Krisztina királynő, Anna Karenina, A kaméliás hölgy, a Ninocska, a Walewska grófnő című produkciókban. Többször jelölték Oscar-díjra, de az aranyszobrocskát csak évekkel visszavonulása után, 1955-ben kapta meg életművéért.

Greta Garbo 36 évesen hagyta abba a pályáját 1941-ben. Utolsó filmjével megásták a sírját, egy fitt amerikai lányt kellett alakítania, az ilyen karakter távol állt a személyiségétől. Szinte törvényszerű volt a bukás. Ezután fújt visszavonulót, arra hivatkozva, hogy majd a háború után folytatja. Tragédiája azonban inkább azzal magyarázható, hogy az általa megteremtett Greta Garbo és a valós Greta Garbo között óriási volt a szakadék – és ezt nem tudta elviselni.

A filmcézárok persze nem tettek le róla, ám hiába halmozták el jobbnál jobb szerepajánlatokkal, mindet elutasította. Házat vett Svédországban, ott kevésbé zaklatták. Honfitársai közt tudott igazán feloldódni – mintha visszarepült volna az időben, egészen addig, amikor még Greta Louisa Gustafssonnak hívták.

Halála előtt New Yorkban élt. Fekete napszemüvegben, szemébe húzott kalapban hosszú, céltalan sétákat tett, tűnődött a régi időkön. Néha egy-egy szemfüles lesifotós elcsípte; már nem tudott előlük elfutni, mint hajdanán. Tüdőgyulladásban halt meg 1990-ben, 84 évesen. Hollywood legnagyobb filmcsillaga hagyatékát féltve őrzik amerikai örökösei. Azt is csak kilencévi tárgyalás után engedték meg, hogy a színésznő hamvait hazavigyék szülőföldjére. Ahol már senki sem zaklatja.