Szűzanyás zászlók alatt

Korábbi korszakokban, amikor a katonák még nem rádióhullámok segítségével tartották egymással a kapcsolatot, nagyon is gyakorlatias haszna volt a zászlóknak. A különböző értelmű hangjelzések mellett ez volt az az eszköz, amely támpontot nyújtott a katonáknak, hiszen rúdra tűzve messziről látható volt. Nem véletlen, hogy az ellenség a zászló megszerzését tartotta az egyik legfőbb törekvésének. Az ettől megfosztott alakulat nem tudott mihez igazodni, soraiban zűrzavar keletkezett, ezért könnyebben legyőzhetővé vált.

Nem csoda, hogy a zászlók tisztelete szinte egyidős a hadseregek kialakulásával. A katonák erre esküdtek fel, ezt védelmezték. Így történt ez az alakuló magyar honvédség esetében is az 1848–49-es szabadságharc során.

A szabadságharcból származó legtöbb zászló négyzet alakú, élein váltakozva a piros és zöld színű, úgynevezett sárkány- vagy farkasfogakkal. Az egyik oldalán középen fehér alapon a magyar címer, a másik lapján Magyarország védőszentje, a Szűzanya a kisdeddel. Ezeket nevezték a katonák szűzmáriás zászlóknak. A címer eleinte koronás volt, később – az 1849. április 14-i trónfosztást követően – anélküli. Ekkor a címerpajzs fölött a korona helye üresen maradt, vagy a szabadságharc egyik jelképét – koszorút és kardot – hímezték oda.

Az áprilisi XXI. törvény nemzeti színeink ősi jogainak visszaállításáról rendelkezett. Történészeink azóta is törik a fejüket, mit is érthettek ez¬alatt a törvényalkotók. Nem a színek jelentik a talányt, hiszen az erőt sugárzó piros, a hűséget ígérő fehér és a reményt keltő zöld így együtt ekkor már a magyar szimbólumrendszer részévé vált. De nem ősi idők óta.

E három szín legelső együttes használata csupán Mátyás király korából ismert, s akkor sem zászlón jelent meg, hanem pecsétnyomón. S az is igaz, hogy Báthory Zsigmond piros–fehér–zöld zászlót kapott a töröktől, igazán azonban mégis csak a reformkorban terjedt el. Éppen ezért tűnik túlzásnak 1848-ban ősinek titulálni… De ne akadjunk most fenn a törvényalkotó vélhetően lelkesedéséből fakadó szóhasználatán, inkább tekintsük meg a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban a szabadságharc csapatzászlóit. Bármennyire is furcsa, a ma is használatos, nemzeti zászlónkkal megegyező lobogó ebből a korból mindössze egyetlenegy maradt fenn. A felirat rajta: 3dik Honvéd Zászlóalj.

A színek sávos elrendezése a francia forradalom hatására terjedt el Európában, így Magyarországon is. Ilyen szalaggal díszítette Nógrád megye zászlóját az 1800-as évek elején József nádor. Az inkább a magyarokhoz húzó főúr emiatt alighanem nézeteltérésbe keveredett a bécsi udvarral, az ugyanis felségsértésnek tekintette a nemzeti színek használatát. Mindezzel azonban a reformkori városi polgárőrségek, céhek, egyesületek, kaszinók nem sokat törődtek. Ezeknek ugyanúgy egyre elmaradhatatlanabb kellékévé vált a trikolór, mint az országgyűlési követválasztásoknak. Ezzel is jelezték különállásunkat a Habsburgoktól, akik két színt, a feketét és a sárgát használták. Hivatalossá a trikolórt az 1832–36-os országgyűlésen igyekeztek emelni – eredménytelenül.

A forradalom kitörésének idején azonban már senki sem akadályozhatta a használatát. Akik egyetértettek a reformtörekvésekkel, azok ezt a kabátjuk hajtókájára tűzött rozetta – mai szóval élve: kokárda – viselésével fejezték ki. A Batthyány-kormány első fegyveres ereje a nemzetőrség volt. A polgári lakosságtól általában nem a ruházatuk különböztette meg őket, hanem a karjukon viselt nemzetiszínű szalag. A honvédek a zubbonyukra vagy csákójukra tűzött kokárdát viseltek, a tisztek pedig nemzetiszínű övszalagot vagy övet. 1848 őszén aztán megkezdődött a csapatzászlók cseréje is.

A zászlócsere egyébként vontatottan haladt, hiszen a korábbi császári zászló nem feltétlenül a katonáknak az uralkodóhoz való hűségét fejezte ki, sokkal inkább az együvé tartozásukat. Ezt a feltevést erősíti, hogy a honvédzászlók bevezetése mellett több alakulat megtartotta a régit, még ha nem is használták.

Más volt a helyzet az 1848 novemberétől felállított új honvéd ezredekkel. Ezek mindegyike rendelkezett csapatzászlóval, illetve az ezredet alkotó századok osztályzászlókkal – kivéve azokat az alakulatokat, amelyek a szabadságharc vége felé létesültek és a zászló elkészülte előtt fel is bomlottak. A 240-250 honvédzászlóból viharos történelmünket körülbelül 80 vészelte át.

Kalandos a honvédzászlók szabadságharc utáni története. Döntő részük az ellenség kezére került, néhány viszont megmaradt a honvédeknél. No, nem egyben, mert az gyakorlatilag a harc folytatásának szándékát jelentette volna, amiért Haynau golyót helyezett kilátásba. A tisztek és a honvédek apró darabokra szelve szétosztották maguk között és kegyelettel őrizték. Az ellenség a honvédzászlók kisebbik részét a harcok során szerezte meg, többségét a fegyverletétel során Világosnál, az Arad megyei Borosjenőnél, Zsibónál, Komáromnál. Az osztrákok 80-at szereztek meg, ezek döntő többségét megsemmisítették. Az oroszok 88-at hurcoltak magukkal, Szentpéterváron felvonultak velük, majd Moszkvában múzeumban helyezték el. A magyarok pedig megpróbálták visszaszerezni őket – amint lehetett. Erre elvileg már a kiegyezés után sor kerülhetett volna, az osztrákok azonban – mily’ meglepő – egy lépést sem tettek érte.

Jó évtizedig Horthy sem, ám amikor 1934-ben Magyarország és a Szovjetunió felvette a diplomáciai kapcsolatot, visszakérte a zászlókat. A szovjetek azonban nem reagáltak, még akkor sem, amikor cserébe magát Rákosi Mátyást ajánlották. Viszont 1941-ben Moszkva hirtelen ráállt a zászlók visszaadására, ami ünnepélyes keretek között meg is történt. A két ország azonban hamarosan hadiállapotba került egymással, s a Vörös Hadsereg előretörésével a nyilasok a zászlókat is magukkal hurcolták, azonban csupán a Veszprém megyei Dobáig menekítették. Az őrizetlenül maradt zászlók később ismét az oroszok zsákmánya lett.

Végül – egyéb zászlók társaságában – 1948. április 4-én szolgáltatták vissza. Legalábbis 56-ot, mert a háború viharai során 18 elveszett, három pedig Moszkvában maradt. A honvédzászlók többségét a Hadtörténeti Múzeumban őrzik, de található honvédzászló néhány vidéki múzeumban és külföldön is.