Ipoly a tornácon

Az ingatlanok állami megváltására megszavazott 50 millió forintot zárolta a Belügyminisztérium, emiatt lemondott a polgármester. Vasárnap időközi választásokat tartottak, a nyertes újra nekifut az ügynek.

Nógrád lankái közt kanyargunk vasárnap reggel, térképpel felszerelkezve. Ipolytarnóc felé tartunk, és jó diák módjára biflázzuk a földrajzot. Az Ipoly – neve a jó palócok nyelvén Öregvizet jelent – bal partján fekvő falu arról nevezetes, hogy határában kezdődik a Szlovák-érchegységben eredő folyó magyarországi szakasza.

Mielőtt megérkeznénk, kezdhetjük a ráhangolódást: akad olyan település, ahol vízilabdázhatnának a focipályán, ugyanis csak a futballkapu teteje kandikál ki a vízből. Ludányhalászinál zubogásra kapjuk fel a fejünket. Visszafelé folyik a hegyi patak a folyóból, s mivel itt már többször elöntötte az utat, a pihenőnapon is buzgón szivattyúznak. Litkén az elöntött kertek gazdái évek óta nem tudják felszántani a földjüket. „Büdös, lápos vidék lett ez”, így szentségelnek, és előre tartanak a szúnyograjoktól. A szélsőséges vízjárású Ipolyt – akad, ahol nyáron átlábalhatnak rajta – a nyolcvanas évek elején szabályozták, s míg a szlovák oldalt gátakkal jól megerősítették, a bal part kiszolgáltatott maradt.

Ipolytarnócon épp véget ért a mise, mire megérkezünk, sokan ilyenkor térnek be szavazni. A kampány hevében az egyik jelölt plakátjait letépkedték, de erről hivatalosan nem tettek bejelentést, így az időközi voksolás nyugalmas mederben folyt.
– Leszaggattak egy sort, de újraragasztottam. Megint leszedték, úgy tudom, tegnap a kocsmából hazafelé tartók. A település veszít, ha nem rám szavaznak – így summázza a helyzetet a két jelölt egyike, Donkó Vilmos, aki a szociáldemokraták színeiben indult. Arra gurult be nagyon, meséli, hogy a laktanyával nem kezd semmit az önkormányzat. Ő idősek otthonát álmodott oda, kezdő tőkének azt a néhány millió forintot szánta, amit az amerikai nagynénje hagyott a falura. Az árvízi gondokat is egy csapásra megoldaná: a romos házak elbontásából nyert törmelékkel erősítené meg a töltést és a nyúlgátat.

Mások nem ilyen bizakodóak.
– Hiába választunk mi bárkit a falu élére, ha nem kap fentről támogatást. Lám, az előző polgármester kormánypárti színekben nyert, mégse ment semmire. Elutasították, majdhogynem kinevették odafenn, hogy „mit koldulsz itt” – csóválja a fejét Kecskeméti Zoltán a biciklijére támaszkodva.

Legénykorában maga is az árvíztől leginkább sújtott Rákóczi úton élt. Az édesapja jelenleg is ott lakik, így becsöngetünk hozzá.

– A pincémben máig áll a víz, a tornác fala pedig felszívja a nedvességet. Régen aranyélet volt az utcánkban, most meg ez a legutálatosabb rész. Volt, hogy elugrottam egy fröccsre, és mire hazaértem, körülfogta a házat az ár – meséli Kecskeméti Mihály. Az egykori szegedi hentes hidat építeni jött a faluba, de szerelmes lett és idenősült. – Én nem hagyom el a házam. Kaptam védőruhát, gumicsizmát, ha térden felül ér az áradás, akkor is belegázolok – makacskodik.

Víg kedélyének köszönheti, hogy jól viseli sorsát, sőt fess özvegyemberként különösen kapós. Akadt asszonyka, aki a katasztrófa veszélyével dacolva is hozzáköltözött volna.

– Letojnak minket a minisztériumnál, magyarul mondva – teszi le a fűrészt kicsit arrébb Bada Tibor. Nem bízik benne, hogy tudunk segíteni, hiszen a sokadik látogató vagyunk a portájukon, ahol négy gyerekkel élnek, de beljebb invitál. – Ezt a házat 2000-ben építettük, de úgy néz ki, mintha százéves volna. Fene tudta, hogy árvízi terület, olcsó volt a telek, hát megvettük. Lakásbiztosításból felújítottuk 2010-ben, de csak adtunk vele a falnak egy pofont, meg se látszik – szabadkozik.

Ezt a szocpolos házat – amiből a vállalkozó kispórolt mindent, amit csak tudott – 1,3 millió forintra értékelték föl. Amit az építő elfuserált, ahhoz az árvíz hozzátette a magáét: megsüllyedt a padló, mozog az ablak, repedéssel távolodik a terasz. Az egyik ágy alatt víz gyűlik, a néhány éve adományba kapott bútorokat ki kellett dobálni, mert tönkrementek.

– Hiába mosom a ruhákat, bepenészednek a szekrényben – szól közbe az asszony, Tímea. Idegesen hallgatják a neszeket. Nemrég hajnali háromkor megroppant a boltív mellett a fal, nyáron pedig, ahogy kiszárad a gyenge alap, recseg-ropog a ház. Hát, ezt cserélnék fel egy kétszobás salgótarjáni lakásra, már ha sikerülne… A közműtartozásuk miatt jó egy évig villany nélkül éltek, gyertyafénynél. Gondolták, minek kapcsoltassák vissza, ha úgyis költöznek hamarosan. Most attól félnek, itt ragadnak, ebben az „elátkozott faluban”. Ki venné meg a házukat, hiszen mindenki látta őket a tévében?!

– Nálunk az ünnep egyenlő a természeti katasztrófával. Egyszer szenteste felköszöntöttük a fát, lefeküdtünk, de mindjárt rendőrök költöttek, hogy árad a folyó. A gyerekek nagy álmos szemekkel indultak kifelé, a kultúrházban olyan hideg volt, hogy megbetegedtek, lázasak lettek. Mi, férfiak meg szakadó esőben raktuk a zsákokat. Egy éve az utcában lakók nevében levelet írtunk azzal, hogy csak „Pintér Sándor úr saját kezébe” adhatják. Én vittem postára, ezer forintnál többe került a feladása, de választ nem kaptunk – dohog a családfő, mi pedig tovább járjuk az utcát.

– Kacifántos ügy a miénk – ültet le Oláh Sándorné a konyhájában, és nem túloz. Az asszony 25 éve cserélte el a salgótarjáni otthonát erre az ipolytarnócira, de azóta se íratta át. Látatlanban elhitte a tulajdonosnak, hogy épp olyan hótiszta ennek a Rákóczi utca 2. alatti háznak a tulajdoni lapja, mint az ő lakásáé. Amikor az állami megváltást tervezték, azzal jött hozzá az előző polgármester: „Teri, tudod te, hogy mekkora teher van ezen a házon?” Nem is sejtette állítólag, holott ma 8 millió forintra rúg a ráterhelt tartozás, miközben az ingatlant 3,5 millió forintra értékelték. Oláhné szerint az volna az igazságos, ha úgy tisztáznák és íratnák át e házat, hogy a salgótarjáni lakásra tennék át a 8 milliós jelzálogot, ahhoz ugyanis neki köze sincs. A gond csak az, hogy az az ingatlan sem ér 4 milliónál többet…

– Két éve hétszer szorított ki minket az árvíz, két hónapon át húztuk meg magunkat a laktanyában – panaszolja az asszony. A menye, Nagy Judit is bólogat, ő a 4 éves fia miatt aggódik főleg: a kicsi 6 hónapra született, mindössze 80 dekával. Azóta szépen gyarapodik, összeszedte magát, de nem túl egészséges olyan szobában laknia, ahol penészedik a padló a linóleum alatt.

A szembe szomszédnál, Kulcsár Ernőnénél is csuromvíz az aljzatbeton, szőnyeget le se mernek tenni régóta. Bevett szokás, hogy a bútorokat téglára állítják. A nyolcgyermekes, egyedülálló anya éppen hurkát süt, a nedves levegőt füst lengi át. Ez a 13 éves ház, amit tizenegyen laknak, mélyebben fekszik, mint a többi. Szocpolból épült, kriminális módon, csodájára járnak, hogy még nem dőlt össze.

– Kulcsrakész otthont ígért a vállalkozó annak idején. Ehhez képest, amikor átadták, nemhogy kulcs, de még ajtó sem volt, azért is a szomszédba kellett mennem – mondja az asszony. Bevallja, annyit kínlódtak az áradással, hogy minden baja van, ha egy csepp eső esik is. Nagyon beleélték magukat a költözésbe, mert itt nem mennek semmire. Betanított munkát sem találnak nemhogy helyben, de a 30 km-re fekvő Salgótarjánban sem. Ha egy munkaadó meghallja, hogy ipolytarnóci közlekedési bérletet kellene fizetnie, rögtön leteszi a telefont. Néha ott tartanak, hogy veszni hagynak itt mindent, és elmennek albérletbe, a városba.

– Kaptunk a múltkor vetőmagokat egy alapítványtól, de el sem tudtuk ültetni. Mit lehetne termeszteni egy folyton elárasztott kertben? Legfeljebb rizst – értenek egyet a népes család tagjai.

– Nagyvonalú ígéreteket nem tehettem a kampány hevében sem. Felelőtlenség lett volna. Januártól a kistelepüléseknek is „bevételalapú gazdálkodást” kell folytatniuk. Kérdezem én: miből gazdálkodjunk, ha jószerivel alig van saját bevételünk? – teszi fel a költői kérdést Bolyós Gáborné független polgármesterjelölt, akivel a Rákóczi utcában találkozunk. – Az idei költségvetés lehetőségei szerények, fejlesztésre egyáltalán nem telik. Tizenkilenc közmunkásra kaptunk pénzt, holott a rászorulók száma száz. Tavaly is ingyen dolgoztak az emberek, hogy meglegyen az előírt 30 napjuk, és idén jogosultak legyenek a segélyre. Örülhetünk, ha sikerül fenntartanunk a még meglevő intézményeket, az óvodát meg a kultúrházat, az iskola ugyanis évekkel korábban bezárt. Már az nagy szó, ha a támogatók jóvoltából idén megtarthatjuk a falunapot, két éve ugyanis arra sem futja. Annyit azonban ígértem, erőm szerint mindent megteszek, hogy véget vessünk a tarthatatlan árvízi helyzetnek. Rossz nézni, hogy sokaknak az életük munkája megy veszendőbe.

Eredetileg arra pályázott Ipolytarnóc, hogy gátat építsenek, s ezzel védjék a települést – magyarázza. Később kiderült, hogy a tervezett 2,5 méteres helyett 4 méter széles gátat írnának elő, ám erre nem lett volna elég a parlament által megszavazott 50 millió forint. Az a megoldás kínálkozott hát, hogy az állam megváltsa a károsultak házait, azaz elköltözhessenek. Miután viszont kiválasztották maguknak az áhított ingatlanokat, a Belügyminisztérium zárolta az összeget. Azzal az indokkal, hogy néhány ház lakói közműtartozást, illetve adósságot halmoztak fel, egy ingatlanon pedig több tulajdonos osztozik, s emiatt komplikált lenne a megváltás.

Az ipolytarnóciak szerint mindez csak kifogás.
– Mindenhol falakba ütköztünk, de leporoljuk az iratokat, és újra nekifutunk az ügynek – mondja Bolyós Gáborné, akiről azóta kiderült: a voksolók több mint fele rá szavazott, így társadalmi megbízatású polgármesterként ő vezetheti tovább a 487 lelkes települést. Korábban két cikluson át alpolgármester volt, így kivette részét az Ipollyal folytatott hadakozásból.
– Itt zsákoltunk húsvétvasárnap és -hétfőn is. Befűtöttük az iskolát, ott rendeztük be az átmeneti szállót, két családot ki is költöztettünk hétfőn hajnalban. Idén már ez volt a második alkalom, ugyanis február 24-én mindenkinek el kellett hagynia az otthonát. Az Ipoly valahogy mindig vasárnap meg ünnepnap önti ki a falut – bosszankodik. Mostanra apadt az Ipoly vízszintje: április 7-én, vasárnap 406 centiméteren áll. A legmagasabb szintet 2011-ben mérték itt, az 432 cm volt – idézi fejből a pontos adatokat a leendő polgármester, s néhány perc múlva megnyugodva teszi le a telefont. Most értesítették, hogy a harmadfokú árvízvédelmi készültséget másodfokúra mérsékelték.

A folyó tehát lassan visszahúzódik. De sosem tudni, mikor érkezik újabb árhullám, s mikor kell megint kihurcolkodniuk azoknak, akik pechjükre a Rákóczi utca ártéri házaiban hajtják álomra a fejüket.