Miénk a legjobb piac!

Az árusok, piacra járók korán kelnek. A második kávét – hat előtt – a piacnál isszák. A kofák már rámolnak, árut csinosítanak, vitrint fényesítenek, próbálják a vevőket magukhoz csalogatni.

Ők se restek! Viseltes kabátban nyitáskor az ajtóban toporognak. Indulnak is, kort hazudtolva, lendületesen. Húzzák maguk után a görgős bevásárlótáskákat. Tömegben könnyű azokon átbucskázni, de most nincsenek sokan, róhatják a pavilonok közötti köreiket. Fájhat a láb, szaladgálhat vérnyomás, sétálós árumustra nélkül bűn bármit venni. Piacozóval erről ne nyissunk vitát! És evidencia az is: hiába a kilométernyi séta, végül mindenki a szokott helyén vásárol. Annál, akiben sosem csalódtak.

Azért kerülnek, ez így szabályos. Hogy adja a friss retket? – kérdik. A válaszra hümmögnek, hát megkéri az árát, zsörtölődnek. A viszonválaszt, hogy „miért, mi olcsó, a levegő sincs ingyen”, meg se várják. A vevő megy, árakat vet össze és memorizál.

Jó ezt látni, a piacozók még köszöntik egymást, beszélgetnek. A csarnoki rituáléhoz tartozik, e nélkül vásárlás nem múlhat. Úgy tartják, aki kilenc után érkezik, amatőr, addigra a szép árut mind elvitték. Ez ugyan nem igaz, de a piacra járó erős jellem és vásárlási szokásban meggyőzhetetlen.

A Nagyvásárcsarnok azért, első blikkre látszik, más. Budapest gyomra a piac, de afféle kirakat is egyben. Az első „roham” itt is kilencre lefut, röpke szünet után, mint mikor a mozimatinénak vége, gyorsan cserélődik a közönség, a hazai vevők után jönnek a külföldiek. Főszezonban – ez itt márciustól októberig tart – naponta megfordul húszezer szatyrot pakoló, hungarikumot kereső vagy csak nézelődő vendég. Többségük idegen, úgy, mint a Gellért fürdőben, magyar szót ritkábban hallani. De mindegy is, jöjjön, fizessen! Ez itt a világ rendje.

Röpül az idő. Tíz körül járunk. Villamos fut be, és utána az első „Hopp on, hopp off” járat, a turistákat a városon körbevivő busz is begördül a csarnokhoz. Leszáll a turista, les, forog, fényképezget. Az idő szorítja, meditál, elég néhány kép vagy benézzen? Ha bejön, vásárol is, aztán visszaül, várja őt a Halászbástya, a vár, más csoda. De jönnek már gyalog is, a Váci utca felől széllel, ernyővel birkózva érkeznek. Fáradtnak tűnnek, és az idő se deríti fel őket.

De a csarnoknál a rossz idő se akadály. Sőt! Jó ide betérni: nézni, enni, inni, venni. Ennek híre ment. A csarnok bekerült a Top 10-be, Budapest tíz legajánlottabb látnivalója közé, mintha kötelező lenne, még többen keresik. Büszkék is magukra az érkezők: nyelvi nehézséget legyőzve idetaláltak. Az útikalauzukban bejelölik, otthon mesélhetnek róla.

Gyakorta utazók állítják: szétnéznek a helyi piacon, és már tudják is, hogy élnek ott az emberek. Lehet, nálunk azért ez másképp van, a csarnokkal csalóka a bizonyítvány. Még úgy is, hogy építések, felújítások okán a zaj, a közlekedési káosz ront az összképen. És az is, hogy aki nem rest és a csarnokot körbejárja, látja, régen jobban építkeztünk. Az új díszburkolat törik, mozog, mintha ilyenre álmodták volna. Hanem a csarnok, az eső ellenére, mutatós, le a kalappal előtte. Nekünk már fel se tűnik, de húzzuk ki magunkat: az idegenek nézik, csodálják, dicsérik, fotózzák.

Főnök, szólítgatják már a villamosmegállóban a zugárusok az érkezőket. Terítőket, késeket, öveket, fehérneműt villantanak s kínálgatnak. Príma, olcsó, mondogatják, és szótagolva ismétlik: „Mell-tar-tó! Ér-ted?” Hiába a tiltás, az árus tudja, boltot, legálist és illegálist forgalmas, jól menő üzlet mellett kell nyitni. És a csarnok megy, dübörög. Ellenőrzésekkel, bírságokkal, elkobzásokkal űznék el őket innen, de hiába az igyekezet.

Néha a csarnokba is jut belőlük. A legrosszabbkor, amikor delegáció érkezik, és a biztonsági őrre fittyet hányva éppen valamelyik erősen őrzött, VIP-s embert ragadják karon, „főnök, kell mosópor?”. „Sorry”, feleli a célszemély, ami annyit tesz, sajnálom. „Nem Sorry, A-ri-al, érted?” Püff neki, karon fogják, elvezetik, és ő elmagyarázza, ez csúnya félreértés volt. Másnap újra próbálkozik. De ne higgyük, magyar specialitás, „ungarische vircsaft” ez. Ahol piac van, bárhol a világon ügyeskedő is jut.

Bábeli a hangzavar. Az idegenvezetők az övéiket begyűjtik, sorolják is: „a csarnok Pecz Samu tervei alapján, 1897-ben készült. Ez a historizmus téglaépítészet egyik legszebb alkotása. A bejárat neogótikus, a tetőt a Zsolnay-gyár színes épületkerámiái fedik. Az épület alapterülete tízezer négyzetméter, összesen huszonkétezer négyzetméteren árulnak. 1994-ben az eredeti állapotokat meghagyva felújították, 1999-ben elnyerte az építészeti szakma Oscarját, a Prix d’Excellence díjat. A világ legjobb piacának tartják. Van kérdés?” Ó, hallatszik az elismerés több felől. Tudnak a magyarok, ha összefognak.

Nem ünneprontásnak szánom, de hosszú út vezetett a díjhoz. A vásárcsarnok se volt sikertörténet. Éveket alkudtak a telekre: 1886-ra megvették. Legyen inkább bíróság, határoztak. A honatyák rábólintottak, de más nem történt. Négy évvel később elhatározták, legyen városháza. Egymás tenyerébe csaptak. Újabb isteni ötlet: ne legyen mégis csarnok?

Pályázatot írtak ki, azonnal csalásról, korrupcióról írtak a helyi lapok. Új pályázat lett, győztest hirdettek, majd gondolták, az első három pályamunkát újra megpályáztatták. 1893-ra kihirdették, Pecz terve nyert. Néhányszor azért átalakíthatta, hogy „legyen impozánsabb”, „egyszerűbb”, „olcsóbb”. És a többi. A munkát kőfaragósztrájk lassította, tíz nappal az ünnepi átadás előtt tűz pusztított (okát azóta se ismerik), a csarnok fél tetőzete leégett, a vasszerkezet meggörbült. A károkat a biztosító megtérítette, és így csak fél évet késve, 1897. február 15-én báró Bánffy Dezső miniszterelnök átadta. Még az évben Ferenc József is megnézte. Alapos ember volt, a Duna-parti alagúttól egész a padlásig végigjárta az egész épületet. „Örülök, hogy e szép intézményt megtekinthettem, és székes fővárosom nagyszerű előrehaladásáról meggyőződhettem”, nyilatkozta a császár.

Az építészszakma ünnepelt. Volt mit: a csarnokba vonattal hozták az árut, de füstszagot senki se érzett. Az árusok? A kofák? A szigorú szabályok, a helypénz okán „gyalázatról” beszéltek. Mint a majmokat, ketrecekbe zártak minket, keseregtek. A vevők örültek? Ugyan már! Az élelmiszer rosszabb, mint volt, csak az árak lettek magasabbak, a csarnok kész elemi csapás, dicsértek. Csodáljuk-e, hogy a főváros első polgármestere, Kamermayer Károly belebetegedett és az átadás évében meghalt?! Hát így, innen indultak.

Ezeket is sorolnák az idegenvezetők, ha szűkre szabott idejükbe beleférne. És sokáig sorolná Kiss Levente, a csarnok marketingese is, aki jelenről, múltról mindent tud, de alig kezd új mondatba, csörög a telefonja: tévések, újságírók keresik, nyilatkozzon. Hol tartottunk, kérdi, mire felelnék, szólnak, megérkezett a svéd fúvószenekar. A göteborgi zenészek a bazilikában már játszhattak, most itt fújnának. Kiss a hajába túr, jó, de azért a forgalmat ne akadályozzák, mondja. Megváltozott az élete, már nem „görcsöl”, hogy írjanak róluk, vigyék hírüket a világban. Felfedezték őket, az egyik forgatócsoport még el se ment, már itt a következő.

– A díjról kérdez? Őszintén? Meglepett bennünket! – mondja. Bárhol jár a világban, a vásárcsarnokokat bejárja. Önkéntelenül hasonlítgat is. Lehet, van szebb, bár ilyet még nem talált. S akadhat hely, ahol gazdagabb a kínálat, bár van itt is minden, amire szükség lehet. Jó, két egyforma lépcsőfok vagy derékszög nincs, mert az építők a vevők kényelme érdekében kihagyták.

– Sokat gondolkodtam rajta, ahol ennyire stimmel minden – hely, hangulat, árusok –, egy sincs a világon. A CNN-díj jó helyre került. Öt éve nem ítélték oda, nem pillanatnyi lelkesedésében adták – mondja Kiss Levente. – Ők csak értenek hozzá. Úgy nyertünk, hogy azt se tudtuk, bennünket is vizsgálnak. Ha tudom, matyó mintás kezeslábasban söprögetek, csempét mosok, hogy még jobb minősítést kapjunk. Ha eddig minden részletre vigyáztunk, most még jobban fogunk, a díj kötelez – sorolja, aztán rohan, hogy a svéd ifjak jó helyre álljanak: stimmeljen az akusztika, de árust se takarjanak ki.
Mi Ferenc József útját követve megindulunk, keressük a választ: mi a titok, mitől ez a világ legjobb piaca? Semmiség ez: csak 198 üzletet kell felkeresni, ezer dolgozót meghallgatni.

Ó, én még viszonylag új vagyok, feleli Abszalon Tímea felügyelő, kérdezzék a régieket: mézes Marikát, hentes Gyurit, és mindenki Sanyi bácsijához is nézzünk be. Tanácsát megszívlelve indulunk is, hogy halljuk, jó itt, jó bejönniük, és ezt a vevő is érzi. Jó, de nagyon nehéz is, mert akár egyetlen új konnektorhoz 67 engedélyt, pecsétet kell szerezni. A hely drága, a vevő meg rosszabbul él, mint tavaly.

Már mézes Marika (Nagy Lászlóné) mutatja, beöltözött, mint egy szumó birkózó: három nadrág, pulóver, dzseki. Nyáron meg, ha vendéget nem riasztana, bikinire vetkőzne, olyan meleg van. Azért szeret itt lenni, húsz éve mézet kínál meg fűszert. Ha egy nap nem jön, már hiányzik.

– Mi változott? Minden, ma már akár japánul is szól, meg kell a vendéget becsülni. Ránk szoktak a tévések. A fiam franciából perfekt, bemutatták az ottani köztévében, azt hittem, elájulok, a minap már autogramot kértek tőle.
Megyünk tovább, hentes Gyurihoz, Kónya Györgyhöz. Filmművészeti iskolásokat járatnék hozzá, hogy érezzék meg, meddig mehet el hentes bókban, mi az, amit elvárnak tőlük, ami jólesik, és mi a tolakodó.
És megyünk Szőke Attilához, akihez Tony Curtis is betért, de vett tőle Diana hercegnő is, sőt a főzőműsorok szereplőit szintén ellátja tanáccsal, hússal. Hátradőlhetne, de hogy jobban menjen a bolt, felvágottat a lengyelektől hozat. Újítani kell.
Majd megyünk Horváth Sándorhoz, aki nyúl- és birkavágóhídról váltott kalocsai és matyó hímzésekre. Hetvenhat éves elmúlt, de hogy lépést tartson, mindennap tanul.
Ő a Csapi falatozóhoz küld, oda, ahol edzés után Kocsis Lajos egy jobbhátvéddel 148 kisfröccsöt ivott meg, de másnap rangadót játszott.

A falatozónál épp egy hondurasi lány vacakol: gulyást kérjen, kolbászt vagy csirkepörköltet? Mindből kér, és int, ez nagyon rendben van. A tulajdonos Horváth László mosolyog, és mivel borravalót kapott, apró harangot kongat.
Lent még a göteborgi ifjak fújják, mi pedig érezzük: a CNN beletrafált. Jó hely ez, a világ legjobb piaca.