Ferenc József a sarkvidéken

Kevésbé ismertek viszont a kalandos út regénybe illő részletei. Az 1870-es évektől a gyarmatosításból nagyrészt kimaradt, de nagyhatalmi ambíciókat dédelgető Monarchia is igyekezett részt venni a Föld még feltérképezetlen területeinek kutatásában. A sarkvidékre vezetett expedíciók nem pusztán az Északi-sark elérésének dicsőségét tűzték maguk elé, de gazdasági haszonban is reménykedtek: a fő cél a legendás északnyugati (Kanada partjai mellett elvezető), illetve az északkeleti (az Északi-tengert a Csendes-óceánnal Oroszország fölött összekötő) átjáró megtalálása lett volna.

Az útra épített – többek közt Zichy Ödön gróf bőkezű adományából finanszírozott –, a sarkvidéki viszonyokra felkészített gőzös, az Admiral Tegetthoff 1872 júniusában érte el az Északi-tengert. A Jeges-tengeren azonban Karl Weyprecht kapitány és 24 fős legénységének sorsa hamar rosszra fordult. Ahelyett, hogy egy meleg tengeráramlatot meglovagolva a Bering-szoros felé haladt volna, a hajó hamarosan a jég fogságába került. A Tegetthoff hosszú hónapokig tehetetlenül sodródott észak felé.

Csaknem egyévi fagyoskodás és éhezés után a csapat már kezdte feladni a megmenekülés reményét, amikor 140 évvel ezelőtt, augusztus 30-án földet pillantottak meg a láthatáron. A legénység minden mindegy alapon úgy döntött, hogy sorsára hagyja a gőzöst, és mentőcsónakokkal igyekszik biztonságba jutni. Az orosz partok felé evezve szerencsére felszedte őket egy bálnavadászhajó, így végül az indulás után bő két évvel, 1874 szeptemberében értek vissza Bécsbe, ahol hősként ünnepelték a felfedezőket. Hogy a kalandok során csupán egyvalaki vesztette el az életét, az leginkább az expedíció egyetlen magyar tagjának, Kepes Gyula hajóorvosnak köszönhető.

A Monarchia soha nem nyilvánította felségterületének az értéktelennek és szinte elérhetetlennek tartott, csaknem állandóan jéggel borított 191 szigetet, melyeket 1926-ban a Szovjetunió vett birtokba. Ma is Oroszországhoz tartoznak, s itt működik a világ legészakabbi meteorológiai állomása.