István, a király: egy rockopera keresztje

Mintha nem lenne elég „kereszt” az, hogy Alföldi Róbert rendezése jócskán próbára tette a nézők és a színikritikusok tűrőképességét is! Bevallom, a magamfajta feltétlen rajongóét is szombaton, a fővárosi Arénában.

Harminc év nagy idő, felőröl rendszereket, átalakít bennünket, megváltoztatja a korízlést – ezt sulykoltam magamban, hogy minél befogadóbb legyek a mindenkori ellenzékiség modern újraértelmezésére. A Szent Koronára felültetett szimfonikus zenekarra, a keresztek és a kéksapkások kavalkádjára, a gépfegyverrel tömegbe lövő kommandósokra, a náci egyenruhába bújtatott német lovag és István felesége, Gizella közt szövődő románcra vagy a transzvesztitautánzat Laborcra.

Jelentem: nézőként katartikus színházi élmény volt. A kettősség dacára. Merthogy például némely fricska ellen lázongott a vallásos énem. István (Feke Pál) és Koppány (Stohl András) megformálói a hatalmas színpadon is érzékletesen adják vissza őrlődésüket – mégis, egy rockopera esetében megbocsáthatatlan, ha a zenét alárendelik a játéknak. A legtisztább hang és játék a Koppány lányát játszó Tompos Kátyáé. És bármennyire azonosulok is Gizella királyné és Vecellin lovag „Unom a politikát” dalával – az már sok(k), ahogy a teljes szereplőgárda a színpad előteréhez ront, és vagy ötvenszer belekiáltja a közönség arcába az „unom a” szavakat, s hogy a sulykolás még érzékletesebb legyen, felgyulladnak a nézőtéri fények is.
Harminc év nagy idő, átalakított engem is. Az István, a király Alföldi értelmezésében középutassá tett.