Tehetségből nincs hiány

Mennyit ér egy csorba csésze?

Egy régi mondás szerint a porcelán szerencsét hoz. Szász Károlynál bevált. A munkamániás, folyton kísérletező fiatal ékszertervezőből – aki repedt csészék, vázák, ólomüvegek csiszolt darabjait álmodja újra – kis budai pinceműhelyében ömlik a szó:

Szüleim számítógépes programozók. Minő véletlen, az én agyam úgy lett „programozva”, hogy gőzerővel dolgozik minden ellen, ami konvencionális és megszokott. Csak azért lelkesedik, ami új és más. Mivel ezt elő is adtam a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen a fel¬véte¬liztetős tanároknak, csak másodjára vettek fel. Akkor a hat bizottsági tagból öten mondtak nemet, ám mint később hallottam, egy idős professzor botjával püfölte az asztalt, hogy ennek a fiúnak itt a helye!

Egyetemi éveim alatt az üvegfelhasználásban több formai újításom is született. Például végzésre kitaláltam annak a módszerét, hogy az üvegben a buborék éppen ott legyen, ahol én akarom, és már alakzatokat, mintákat is belevittem.

„Autista” munkának minősítették – mégis egyedül ez jelent meg a Dizájn újságban meg az interneten, mert az embereknek tetszett. Diploma után arra vágytam, hogy saját műhelyem legyen, megfelelő üvegmegmunkáló gépekkel. Már a diákéveimben vettem pár használtat régi mesterektől. Műhelyhez 2009-ben a szüleim segítettek. Kiírtam az ajtóra, hogy porcelán- és üveg¬restau¬rálást is vállalok, és kezdtek jövögetni az emberek: ragasszak meg egy porcelánvázát, üvegből csiszoljak újjá ezt-azt. Úgy voltam vele: bár nem alkotómunka, de a szép antik tárgyakat meg kell menteni.

Egyszer bejött hozzám egy idős néni egy összeragasztgatott teáscsészével, a fülei is letörtek már. Kérte, hogy a fülcsonkokat csiszoljam le. Megkérdeztem tőle: mi van, ha a csiszolás feláztatja és szétesik? Dobjam ki, mondta. A csésze szétesett. Lehangoltan ültem, kezemben a szép Zsolnay-mintás darabokkal. És hirtelen bekattant! A legszebb mintából kicsiszoltam egy medált, felfűztem, és mikor jött a néni, bocsánatkérőn átadtam neki: emlékbe. Szegény elsírta magát az örömtől, nyakába akasztotta, ma is viseli. Így indult az ékszeres pályafutásom.

Merthogy a néni büszkén mutogatta medálját a barátainak, és hálából szólt egy régiségkereskedő ismerősének, akinek sok törött porcelánja van. Összejöttünk, kötöttünk egy megállapodást, és a raktárából elhalmozott antik porcelánokkal. Volt közöttük 100-150 éves darab is. S noha magam se hittem, hogy az ilyesmit szeretik az emberek, készítettem vagy 35 ékszert (karkötőt, fülbevalót, gyűrűt, medált, kitűzőt) a saját stílusomban, és elmentem egy dizájnvásárra, ami kiállítás is egyben. Az utolsó darabig elkapkodták.

Azóta alapanyagból, megrendelőből nincs hiány. De kicsiszolni egy medált? Arra egy tanonc is képes. Én sokkal többre vágytam! Speciális módszerekkel, egyedi stílussal olyan ékszerekre, amelyeket csak én tudok megcsinálni, senki más! Mára ez is bejött.

Mivel ezeket iparművészeti vásárokon és az Iparművészeti Múzeumban is értékesítem, az ott dolgozókat megihlette, hogy pályázatot írjanak ki a múzeum felújításakor leszedett tetőcserepek újrahasznosítására. Nem tudtam megállni, én is beneveztem. Első díjat nyertem.

Az elmúlt években sok szép-szomorú családtörténetet meséltek a hozzám betérők a porcelánokról: a háborús időkben honnan, mennyiért vették, hogy menekítették ki az oroszok elől. Meg arról, hogy az 1710-es években egy porcelán étkészletért földbirtokot, egy tányérért lovas kocsit adtak cserébe.

A legrégibb sérült porcelánváza, ami a kezemben volt, egy kínai, Ming korabeli darab, az időszámításunk utáni 600-800 közötti évekből. Magyar emberé, akinek a rokona eljutott Kínába is. Tőle hallottam az ősi kínai hagyományról, hogy esküvők végén földhöz vágták a porcelánt, és ki-ki hazavitt emlékbe egy darabkát, bizonyítékaként, hogy vendégként ott járt. Sokat közülük szintén ékszerré csiszoltattak, ami állítólag nálunk is ősi népszokás volt, csak feledésbe merült.
Volt eredeti habán porcelándarabkám is. A habánok még az XVI. században érkeztek a Magyar Királyság területére, és nagyon értettek a kézművességhez. Saját technológiával patikaedényeket gyártottak, ami drágább volt az aranynál is. Három év alatt én is kifejlesztettem néhányat. Összedolgozom a Zsolnayt a meissenivel, a japánt bécsi intarziával. Kombinálok üveggel és régi 5, 10 pengők portréival.

Legfrissebb újításom akkor született, amikor Gonzáles Gábor mesterem az egyetemről behozott egy dobozt, amiben a Mátyás és más neves templomok ólomüvegeiből maradtak kis szilánkok. Belőlük több réteget is összedolgoztam, s az üvegrétegek között pici rubint-, gyémánt-, smaragd- és zafírdarabkák úszkálnak. Az idei májusi ékszerkiállításon is Megcsiszolt fény fantázianéven futott a kollekcióm. Hogy honnan ered a név? A gyémántot úgy csiszolom meg, hogy amikor mozgatásra úszkál a folyadékban, a fényt úgy szórja szét, mint a templomüveg a nap sugarait.

Reggeltől estig dolgozom, az üzleti ügyekhez semmi érzékem, ezeket segítőtársam, Ormos Barbara intézi. Egyszer bejött vásárolni hozzám, és itt ragadt. Szerinte világhírű leszek, mivel az ékszereim a fejemben születnek, onnan „mennek át” a kezembe, tehát az ötletet nem tudja ellopni senki. Nekem már az óriási boldogság, hogy abból élek, amit hihetetlenül szeretek. Pláne, mikor bejön hozzám egy idős hölgy egy régi, számára kedves porcelánt javíttatni – és sikerül.

Ő maradt, míg más menekült

Művészetszerető család. Mátiséknál ugyanis nemcsak az ősök, hanem a ma élők között is akadnak szépre fogékonyak. Gergő tehetséges ifjú képzőművész, Miklós távolban dolgozó egykori herendi porcelánfestő, József külföldet is megjárt ezermester szobafestő-mázoló – ők viszik tovább az alkotói örökséget, kreativitásuk határtalan. És meg kell említeni a zene iránti rajongásukat is, nagyvázsonyi lakásukban több dobfelszerelés és vagy harminc gitár árulkodik arról, hogy alkalmasint saját maguk szórakoztatására játsszák a rockmuzsikát, sőt régebben zenekaruk is volt. Látni a falakon édesapjuk, Má¬tis József festményeit, aki mozigépé¬szi és moziplakátfestői munkája mellett csodás tájképeket, csendéleteket alkotott, egykoron kiállítást is szerveztek neki szülőfalujában, Nagyvázsonyban. Testvére, Mátis Kálmán grafikus, rajztanár volt Kecskeméten a múlt század ötvenes éveiben, még rajzfilmkészítéssel is foglalkozott, jóval az országos hírű stúdió létrejötte előtt

.
– Miki jutott a legmesszebbre – mutatja be testvérét József, arra célozva, hogy már lassan húsz éve Japánban él. Ennek tárgyi nyomait is láthatom, bármerre nézek hegyoldali pincéjükben, feltűnik valami, éppenséggel egy könyv vagy számítástechnikai eszköz, ami a szigetországból származik

.
Mátis Miklós Herenden sajátította el mestersége titkait, ott járt szakmunkásképzőbe, majd huszonkét évig, 1971 és 1995 között a világhírű manufaktúra sokat foglalkoztatott és elismert porcelánfestője volt. A mesterképző tanfolyamot 1986-ban végezte el, vizsgamunkáján feltűnt Kisfaludi Strobl Zsigmond arcképe is. Hogy miért éppen ő, annak egy személyes emlék a magyarázata. A kétszeres Kossuth-díjas szobrászművész hajdanán Balatonfüreden töltötte a nyarait. Miki apja gyakran látta a vízparton sétálni, de sosem merte megszólítani, nyilvánvalóan azért, mert mindig is a falusi emberek zárkózottsága jellemezte az életét – a híresség iránt érzett rajongása azonban nem hagyott alább. Aztán a szobrász emléke előtt tisztelgő porcelánváza bekerült a herendi múzeumba, ahol Kisfaludi Strobl leánya egyik látogatása során felfedezte, sőt meg is köszönte az alkotónak a gesztust

.
A mesterfestőt külföldiek is elhalmozták megrendelésekkel, főleg svájciak és németek kapkodtak utána. A herendi porcelánművészet 1980-as évekbeli fénykorában tizenkét kimagasló tehetségű művész dolgozott a manufaktúrában, köztük Csiszár József, Pfárer Engelbert, Palkovics Imre. És persze Mátis Miklós, aki 1991-ben és 1994-ben kiutazhatott Tokióba bemutatófestésre. A távol-keleti országban mindenkit elkápráztatott, maga pedig „beleszippanthatott” az önállóság szabadságába. Mivel a vendéglátók marasztalták, negyvenévesen döntenie kellett a sorsáról: visszamegy Herendre vagy Japánban folytatja. Különösebb oka nem volt a változtatásra, hiszen munkahelyén szerették, sikert sikerre halmozott, de mégis úgy érezte, eljött az ideje, hogy idegen környezetben is próbára tegye tehetségét. Ebben eleinte egy magyar vállalkozó, Forintos Péter segített neki, aztán saját céget alapított

.
– A japán hölgyek körében nagy divat, hogy szabadidejükben valamilyen kreatív tanfolyamon képezzék magukat, fontos számukra a sikerélmény – meséli Miklós. – Van olyan növendékem, aki már tizenöt éve jár hozzám. Tulajdonképpen egyiküknek sincs világrengető célja, csupán az, hogy egy különleges tudás birtokába kerüljenek. Néhányan művészi szinten végzik az európai porcelánfestést, mások már tanításra is vállalkoznak. A japánok nyitottak az új iránt, nem mehetek közéjük készületlenül. Most is új mintákat gyűjtök. Mindenből a minőséget, csak a legjobbat szabad nyújtani

.
Ez a kijelentés mottónak sem rossz. Miközben teltek az évek, az egykori herendi porcelánfestő is kezdett gyökeret verni Japánban. Megtanulta a nyelvet, amit fölöttébb értékelnek az ottaniak. Szaporodtak a barátai, egyik csoportját Magyarországra is elhozta kirándulni. Állandó lakása és műhelye lett. És ki sem látszott a munkából: előbb csak Nagoyában, később Tokióban, Osakában, Kiotóban, Kobéban is tartott kurzusokat. Három nap itt, egy hét amott – igen fárasztónak bizonyult. Tokióban 2011-ben volt egy monstre kiállítása, ez külföldi művész esetében óriási dolog.

– Most megint döntéshelyzetben vagyok – árulja el. – Másfél évtizede dolgozom szinte megállás nélkül. Mivel egyre több időt töltök itthon, megfordult a fejemben, hogy véget vetek a kétlakiságnak. Erről azonban hallani sem akarnak a japán partnereim! Egyszerűen nem engednek haza. Tudom, hogy nekem sem lenne könnyű a végleges búcsú, így továbbra is megosztom magam a két ország közt. A legutóbbi nagy erejű földrengés még jobban erősítette az országhoz való kötődésemet: amíg mások menekültek, én maradtam. Majd’ két évtizednyi máshol eltöltött idő pont elég ahhoz, hogy oda vágyjon vissza az ember. Nekem Japán is a hazám lett.