Pusztító szegénység

Párja fizette az egészségügyi hozzájárulást. Amikor számára világos lett, hogy közben daganat nőtt a torkában, nem ment újra kuncsorogni a rokkantnyugdíjért, pedig megkapta volna. Emberi méltóságában oly mélyen megalázták, hogy semmiféle kezelést nem vett igénybe. Gratulálok az államtitkárnak, ezt nevezem! Megspórolták vele a drága CT, MRI költségét, sőt a kemoterápiát is! És a többi kiesett rokkant hamarosan a temetőben köt ki, mert nincs pénze még kenyérre sem. Igazán nagy teljesítmény. Ez a kormány jobban teljesít! A temetési vállalkozók számára – olvashattuk pár hete Csehpál Etelkának, a mindszenti körzet háziorvosának elkeseredett posztját a Facebookon egy 53 éves betege halála kapcsán, aki mintegy húsz év után vesztette el rokkantsági nyugdíját és hitét egy igazságos ellátórendszerben.

A doktornő csak hosszas dilemma után vállalkozott a személyes találkozásra. Félt ugyanis. Féltette a családját, a pácienseit az esetleges visszavágástól. Végül mégis kötélnek állt. Úgy döntött: nem hallgat arról, ami a környezetében, a környezetével történik.

Földeák tízpercnyi kocsiút Szegedtől. Porfelhős utcákon hajtunk át, a faluban ugyanis éppen csatornáznak. A rendelőt könnyű megtalálni, bár egy órakor kezdődik a rendelés, 20 perccel korábban, amikor leparkolunk, már komolyabb gyülekezet vár türelmesen az ajtó előtt. Addig beszélgethetünk.

Csehpál Etelka altatóorvosként kezdte ¬pályáját Ajkán. Hamar váltott, mert pedagógus férjével fizetésük éppcsak az éhhaláltól mentette meg őket. Akkor a háziorvosi praxis még jó, legalábbis lényegesen jobb állásnak számított, szinte reménytelen volt körzethez vagy „normális” orvosi álláshoz jutni. Három évtizedet töltött Csongrád megyei falvak ¬lakóinak gyógyításával, emberpróbáló kö¬rülmények között, egészen öt évvel ezelőttig, nyugdíjba vonulásáig. Munka nélkül viszont nem bírta. Megkapta, most már ingyen, a mindszenti körzetet – itt dolgozik másfél éve.
Itt tartunk, amikor egyet üt az óra, besorolnak a betegek.

– Erzsike! Hogy van? A szokásost? – fogadja a téliesített otthonkában érkező nénit az asszisztens, Marcsi. Ő már tíz éve itt dolgozik, de óföldeákiként ismer mindenkit gyerekkora óta. Előkerül egy kisebb kupacnyi recept. Ez Erzsike és Pista bácsi egyhavi „menüje”. Úgy tízezer forintnyi hever itt az asztalon.

Aztán jön Orosz úr. Ez most nem olcsó, húszszemes adag, kétezer körül lesz – a receptek mellé figyelmeztetés is jár. Etelka igazán próbálja kimatekozni, hogyan ússzák meg a legolcsóbban a betegek.

– Jöttem az adagokért – nyit be lendületesen Tóni bácsi. Marcsi egy félkönyvnyi papírlapot nyom elé. Van baj bőven a családban. Érszűkület, Parkinson-kór, magas vérnyomás, cukorbetegség, agyvérzés – csak néhány kiragadott példa a négytagú család „betegséglajstromából”. 50-60 ezer biztosan elmegy havonta patikaszerekre.

Árpi nagydarab, melegítős ember. Az uj¬ját szegte, csontozókéssel. Van munkája, a szomszédos Continental gumigyárban dolgozik. Szerencsésnek gondolja magát, pedig a kocsmába, amelyet a családjával működtetnek, nemigen jár már senki.
– Régen kiugrottak esténként, hétvégeken a barátokkal, ma már mindenki magára zárja az ajtót, a pénztelenség otthon tartja őket. Ha mégis, akkor sem olyan, mint egy-két éve. Ma már nincs kis Hubi, legfeljebb kisfröccs, a legolcsóbbikból – legyint a tagbaszakadt ember.

Közben elfogytak a „receptesek” és az „átkötözősek”. Etelka megint mesél, most már nem magáról, hanem a fiatal, húszas éveiben járó férfiról, aki tavasszal járt nála.

– Rettenetesen köhögött, mellkasi fájdalmak gyötörték, és rémesen sovány volt. Éreztem, hogy mindenképpen tovább kellene küldeni. Csakhogy épp lejárt a munkanélkülije, biztosítása nem volt, na meg az alkalmi munkáit is fenyegette, ha ő akkor beteget jelent. Nem volt hajlandó kivizsgáltatni magát. Pár hét múlva már véreset köpött, nem maradt választása. Hónapokat töltött Deszken a szanatóriumban, nagyon súlyos tbc-je volt – méltatlankodik a doktornő. Mint mondja, korábban sosem tapasztalt hasonló esetet, de még csak nem is hallott ilyesmiről. A „szegénység” betegsége azelőtt nem járt az ő körzeteiben.

A doktornő többtucatnyi páciense nyomorát látja és meséli. Például azt, hogy nyilvánvalóan, igazolhatóan súlyos betegektől vonták meg a rokkantsági ellátást.

– Megértem én, hogy a bizottságban is meg van kötve az orvosok keze, a paragrafusok tisztán adják a rendet, de hát hogyan lehet egységesíteni így a betegségeket? Egy májbetegség itt is „csak” májbetegség, de lehet annyiféle. Az én körzetemben az emberek felének vagy elvették a járadékát, vagy visszaminősítették őket. Tovább nem mernek menni, mert számukra az a megállapított, mondjuk, 28 ezer forint legalább biztos, félnek, hogy azt is elveszítik, még ha nem is elég semmire sem. Még az éhenhaláshoz is kevés. – Egy papírlapot húz elő a táskájából. – Ezt nézze! Hogy lehet egy betegnek ilyet ideírni?” – csuklik el a hangja, miközben egy daganatos páciensének szóló orvosi jelentést mutat. – „A kezelésnek vége, a daganat a felére zsugorodott, műteni nem lehet.” Ez az állapot a nemzetközi adatok szerint egy gyógyszerrel fenntartható lenne, de nem finanszírozott. Vagyis azt az egészségbiztosító nem fizeti. Hát mondja meg, ilyet hogy lehet egy beteg embernek így leírni? Ez olyan, mintha a halálos ítéletét szignózták volna… Az asztmás gyerekektől megvonják az emelt szintű pótlékot, a közgyógyellátást. Elképesztő! Ez az egész olyan, mintha az állam egyszerűen lemondana a beteg vagy az idős emberekről. Most látom igazán, hogy a szegénység, a létbizonytalanságtól való félelem mit jelent az egészségben. Csak itt több olyan betegről tudok, akik agyvérzés után, magatehetetlenül, félig bénán fekszenek otthon. Ez kimondottan olyan betegség, aminek a kezeletlen magas vérnyomás az okozója. De utána is, megfelelő utókezeléssel, rehabilitáció¬val teljesen rendbe hozhatók lehetnének a betegek. Csakhogy ennek semmi esélye. Mert rájuk nem figyel senki. Én is most akartam jelentkezni a vastagbélrák-szűrési programba. Gondoltam, megnézetem magam, csakhogy 66 évesen már kiöregedtem belőle. 65 ugyanis a felső korhatár – húzza félmosolyra a száját Etelka.

Folytatja a rendelést, ahogy teszi ezt mindennap. Szeretettel, törődéssel dugja a spatulát a kislány szájába, húzza magához és élvezi pár percre a gyerek ártatlan, gondtalan világát. Kis felüdülés, amikor kicsiket és kamaszokat vizsgál.
Etelka nyugodtan hátradőlhetne. Szep¬tem¬berre letudta a praxisvásárláshoz felvett hitelét, vége a négy-öt helyen tartott 260 órás ügyeleteknek, a szabadnap nélküli hajtásnak. De nem tud megpihenni.

– El vagyok keseredve, ha körbenézek. Az egészségi állapot egyértelműen a környezet és a szociális helyzet függvénye. A változást – legalább 20-30 év, mire változás lehet az egészségügyben – itt nem tudják megvárni…