Kövek a jégúton

A feljegyzések szerint XV. századi építői 100-200 tonnás kőtömböket szállítottak a lelőhely és az építkezés közötti csaknem 70 kilométeres szakaszon. Ráadásul nem mindenhol úton, hanem helyenként gyalogösvényeken. A szállítás mikéntje hosszú ideig legalább akkora titoknak számított, mint az egyiptomi piramisok alapanyagának mozgatásáé. Nemrégen – mintegy hatszáz évvel később – viszont fény derült a módszerre, aminek lényege: jégen csúsztatták a köveket.

A munkások ötszáz méterenként kutakat fúrtak, s az ezekből nyert vízzel öntözték az útvonalat. A pekingi egyetem kutatói a korabeli dokumentumokból kiindulva megállapították, hogy a kínai főváros környékén akkoriban eléggé hideg volt a jégutak egész télen keresztüli megmaradásához. Ám annyira mégsem volt hideg, hogy a jégre öntött víz azonnal megfagyjon, ehhez néhány percnek el kellett telnie. Ezzel a lehetőséggel éltek a kőszállítók: fából készített szánjaik talpa alá folyamatosan friss vizet öntöttek, s így húzták-vonták a terhüket.

Kiszámolták, hogy milyen esetben hány emberre volt szükség a kövek mozgatásához. Ehhez egy, bizonyíthatóan az ominózus útvonalon szállított 123 tonnás, 10 méter hosszú követ vettek alapul. Száraz talajon 1537 munkás kellett volna a szállításhoz, vízréteggel borított fatalajon csak 358. A jégúton való húzáshoz szerintük 338 ember erejére lett volna szükség, ugyanakkor a vízzel öntözött jégen már sokkal kevesebbre: ily módon mindössze 46 húzómunkás is elég lehetett a kő mozgatására.

Elelmélkedhetünk azon, hogy miért nem használtak állatokat a kövek szállításához. A mérnökök valószínűleg féltették hatalmas köveiket, s így nagyobb biztonságban vélték azokat. Hogy a hidegben a tömböket szánkáztató parasztok mit gondoltak, arról nincsenek feljegyzések.