Húsvéti sonka főtt tojás nélkül? Ugye, ez csak vicc?

A húsvét a finnországi Lappföldön nem a nyíló virágokkal és a zöld füvön ugráló nyuszikkal köszönt be. Márciusban és áprilisban itt még a Mikulás rázza a szakállát. Már csak azért is, mert a jó öreg Télapó valóban ezen a vidéken lakik, pontosabban Lappföld fővárosában, Rovaniemiben várja tömött puttonyával a kíváncsi látogatókat.

Lappföldi túrámat azonban én nem a jóságosra sminkelt álszakállú miatt tettem meg. Sokkal jobban izgatott, milyen lehet az élet a sarkkörön túl, ott, ahol már a valódi sarkvidék is felfogható távolságra van. És milyen a sarki fény, az aurora borealis színpompás játéka, amelyet csak itt, a térkép szélén csodálhat meg a földi halandó. Eddig csak fotókon láttam a zöld, lila és piros csillogást az égbolton. Vajon milyen lehet a valóságban ez a különös égi tünemény?
-
Aki a 69. szélességi fok környékére igyekszik, jól teszi, ha alaposan megtömi a zsákját a lehető legmelegebb cuccaival.

Akár mínusz 30 fok is lehet – jöttek a hírek, és én szót fogadva öt napra elegendő, mindenre felvértező meleg öltözettel vágtam neki a lappföldi túrának. Csaknem háromezer kilométert megyünk fel északra. Elszánt kilencfős kis csapat vagyunk, nem nyafogósak, túrában edzettek. Feltett szándékunk, hogy öt napon keresztül, többnyire hótalpakon járjuk be a vidéket. Helsinkibe érkezünk, majd a következő állomás a közel 600 kilométerrel északra fekvő Rovaniemi – itt húzódik a 66,33 fokon lévő sarkkör –, errefelé már zordabbnak tűnik a levegő, de még mindig enyhébb az időjárás, mint amire felkészültem.

– Ilyen meleg télre nem is emlékszem – csóválja a fejét visatupai szállásadónk, egy ötvenes éveiben járó gazda. – Hogy március elején ilyen meleg legyen! – néz hitetlenkedve a hőmérőre, amely mínusz hármat mutat.

Mi is lemondóan nézünk az égre. No, nem az „elmaradt” hideg miatt, hanem a beígért végtelen csillagos eget hiányoljuk. Szürke, felhős, reménytelenül ködös minden. De bizakodunk. Holnapra biztosan kitisztul, talán már megláthatjuk a sarki fényt is.
-
Az északi táj nem tartogat meglepetéseket. A nyílegyenes, egyhangú autóút mellett csenevész fenyősor, a ritkás ágak megadóan rogyadoznak a hó súlya alatt. Arrébb, a pusztaságban csak a földből alig kiemelkedő bokrok törik meg a táj egyhangúságát.

De hamarosan felélénkül a táj, kutyacsaholástól hangos a tajga. Megérkeztünk. Nemsokára kipróbáljuk az északi mókát, a kutyaszánozást.

Olyanok leszünk, mint Ben Hur kocsihajtói. Hat kutyát fognak be egy szánba, ők húznak majd bennünket a végtelenbe vesző terepen. Én ülök le az óriástepsire, társnőm mögöttem áll, irányít és fékez a karomszerűen kialakított szerkezettel, ha úgy látja, hogy kutyáink nagyon belelendülnek. Jogos a félelmünk: ahogy lejteni kezd az út, a kutyák bevadulnak, vágtatnak – mi pedig sikongatunk. Aztán puff! Fordul a kocka, és mi alulra kerülünk, rajtunk a tepsi meg az egész szán, szemünk-szánk havas, és a fejünk nagyot koppan, ahogy nekivágódunk a gondosan elkotort hófalnak.

– Nincs annyi munkájuk szegényeknek, amennyit szeretnének – mentegetőzik a tulajdonos a nagy borulás láttán. 180 kutyát tartanak ezen a huskyfarmon, és ez még nem is a legnagyobb a környéken. Egyrészt eladásra tenyésztik az állatokat, másrészt a farm programkínálatában szánhúzásra is használják őket, ha jönnek a bevállalós látogatók. – Szó, ami szó, ki vannak éhezve a mozgásra, dolgozni szeretnének. Mint ahogy a farm fiatal tulajdonosai is. A kutyatenyésztés egy a kevés munkalehetőség közül. A turisták persze a biztos bevétel forrásai. Aztán ott van még a rénszarvastartás, valamint a motoros szánok üzemeltetése. Rövid a turistaszezon, és a több mint három hónapig tartó sötét évszakban is meg kell élni valahogy.

Ma azonban jó napja van a tulajnak. Újabb külföldi csapat érkezik. A felkantározott kutyák izgatottan kaparnak a szán előtt, mint lóversenypályán a lovak induláskor, türelmetlenségükben szinte kiszakítják a kikötésükre alkalmas, mélyen beékelt oszlopot. Egyébként pedig gyönyörűek. Akinek szerencséje volt, és kifutotta magát, most lustán kinyúlva heverészik a jeges hótakarón, derűs és elégedett, égkék szemének pillantása tele önbizalommal: tudja, milyen gyönyörű.

Visszafelé megállunk a karámba hajtott rénszarvasoknál. Azt mondják, itt háromszor annyi rénszarvas él, mint amennyi ember. Fülükön különböző formájú csipkék. A gazdák egyedi bevágásokkal különböztetik meg egymástól az állatokat. A szokás még a régmúltból ered, amikor az őslappok sátrakban laktak, és életüket a rénszarvasok vándorlásához igazították. Ott állították fel a kotákat (sátrakat), ahol az állatok némi legelnivalót találtak: zuzmót, mohát, füvet vagy bogyókat.

Igénytelen, szikár lények, nincsenek elkényeztetve. Én valahogy másnak képzeltem őket. Nagyobbaknak, délceg termetűeknek, királyi agancsokkal. A valóságban kicsik és csenevészek, agancsuk hol ágas-bogas és kuszán egymásba gabalyodik, hol lapos és egyenes. Apró, nekik odakészített bogyókkal etetjük őket, ettől hálás és békés a tekintetük.

Este a szállásadónk főz, vacsorára rénszarvassültet tálal fel krumplipürével. Itt ez a nemzeti eledel. Félretolom a tányért…

Inkább járok egyet. Késő este van, fel sem kell néznem az égre, érzem a felhők könyörtelen sűrűségét. Nincs az a fény, amely áthatolna a páratakarón. Hová rejtőztél, te huncut sarki cirkáló?
-
Laci azt jósolja, ma biztosan kitisztul az idő. Érzi. Rögtön meg is fogadja, hogy éjjel kettőkor felkel, és a szabad ég alatt várja be az eljövő fényeket. Ezt reggeli közben mondja, nagy benne az optimizmus és az elszántság. Ráadásul ma különös éjszaka vár ránk egy különös helyen. A Pyha-Luosto Nemzeti Park területén kószálunk majd hótalpakon, egyre beljebb és beljebb az erdőbe. Célunk a Kuukkeli-menedékház, a magányos gerendakunyhó, amely villany és víz nélkül áll egy patak partján. Brrrr…

A délutánnal megérkezik a hideg. Mire a többórás hótalpazás után a házhoz érünk, vacogunk. Gyors favágás következik, és mindannyian izgatottan várjuk, hogy a fafűtésű ősszauna végre felmelegedjen. Aztán összébb szorulunk a hőségben, a meleg átjárja csontjainkat, a kályha már meghitten duruzsol. Megérdemeljük. A tűz pattog, ahogy kell, mi meg a tűztér feletti fémtartályból meregetjük a vizet, miközben a kályha sisteregve adja ki gőzös leheletét. Tisztul a bőrünk, hálálkodnak átfagyott sejtjeink.

Valaki lemerészkedik a patakhoz, ahonnan csakhamar éles üvöltéssel kísért csobbanás hallatszik. Kíván- A vidék családi hetilapja u 2014. április 18. Riport 15 csiságból mi is feltápászkodunk a padról, elszántan utánozzuk a merész tettet.

Laci felhúzza az óráját (valóságos órát), és éjjel kettőkor egy gyertyával kibotorkál a szabad ég alá. Súlyos és nehéz a sötétség, mintha minden csillag megrekedt volna valahol. Talán sehol a világon nincs ilyen csend, mint itt. A hírhedt északi manók és tündérek visszafojtják lélegzetüket, nem zavarják ezt a maroknyi fura alakot itt, a világ peremén.
-
Ma lemegyünk a térképről – mondja Dávid, a vezetőnk. És valóban. Az Inari-tó partja már Lappföld legészakibb részéhez tartozik. Órákig autózunk a következő állomásig. Nagy ritkán feltűnik egy-egy kamion, zajongva elrobog mellettünk, és mi újra belesimulunk a hófödte északi tájba.

Útközben egyszer megállunk egy jégkápolnánál, épp kezdődik az esküvő. Kék, piros, zöld, sárga színekben pompázó, posztó népviseletbe öltözött apró férfi hajtja a rénszarvasszánt, rajta bundába bugyolált, elegánsan öltözött fiatal pár. Franciák. Jeges esküvő forró szívvel?!

A kápolna körül félgömb alakú üvegkupolák. Először föld alatti kutatóbázisra tippelek, aztán kiderül, minden félgömb alatt szállodai szoba rejtőzik. Az ágyról lehet kémlelni az eget, várni a csillagokat – és a számunkra már egyre elérhetetlenebb sarki fényt. Azt mondják, méregdrága hotel. De miért is ne lenne az? Ezen a vidéken földbe vájni a luxuskuckókat különleges attrakció. A melegben élvezhető sarkköri romantikát meg kell fizetni.

Még félóra, és elérjük Inarit, az azonos nevű tó partján települt várost, a finnországi lappok fővárosát és kulturális központját, amely alig nagyobb egy kisváros főterénél. Benzinkút, szupermarket, néhány sportbolt, a Nemzeti Múzeum és a finnországi lappok büszkesége, az 1997 óta működő Lapp Parlament fából készült épülete húzódik az út mentén, aztán arrébb már csak a havas pusztaság. Igaz, csak 2400 lapp él Finnországban (a környező északi országokban megközelítőleg 35 ezer), de oktatási, kulturális, nyelvhasználati és gazdasági kérdésekben komolyan dönthetnek sorsukról. Ez a legkevesebb, ami az őslakosoknak járhat. És ők meglehetősen büszkék származásukra. Van is mire. Észak-Európa legrégebbi lakói.

Ma, ha kellően kitartóan araszolunk hótalpainkon, és szerencsénk lesz, megláthatjuk a lappok szent hegyét, az 546 méter magas Kiilopaa-tunturit. Itt már tényleg fogvacogtató a hideg, de állandóan mozgásban vagyunk, fűtjük magunkat. Útközben elszánt sífutókkal találkozunk, itt nemzeti sport, szó szerint az utolsó percig űzik a helyiek. Hihetetlen, de itt látványra matuzsálemkorú emberek is talpalnak a hóban. És mi több, jókedvűek! Van bennük valami eredendő ősi belesimulás a természetbe. Pedig jeges szél fúj, lassú köd ereszkedik a vidékre, és csak reménykedni lehet, hogy a magasabb régiókban tisztább lesz az ég. Szerencsénk van, a domb felső szakaszán váratlanul feltárul előttünk a táj. A szerény hegy megadja magát, elérjük a csúcsot szimbolizáló kőkupacot. Közöttünk tapasztalt túrázók, több ezer méteres hegyek meghódítói – most mégis alázattal néz körbe mindenki.

A befagyott tavak, a szinte élettelen hegyvidék – mind-mind az élet kemény és könyörtelen oldalának lenyomatai. Úgy állunk itt, mint megrekedt utasok egy zord, lakatlan szigeten, ahol minden út véget ér. Pedig itt is lehet és kell élni. Jóllehet van benzinkút és feltöltött szupermarket, de ez a vidék akkor is sötétből, hóból és fagyból faragja lakóit.

Az itt élők lelkét mintha mégsem nyomná búbánat. Jegesre fagyott arccal is mosolyognak, őszinte örömmel köszöntik a turistát, büszkék a zord földre, ahol élnek, és amellyel nap mint nap valósággal összeolvadnak.

Persze itt is van némi csillogás, viruló, majd gyorsan elillanó tavasz, a befagyott patak pedig fölenged egy időre. De a nap vidám melege más vidékekre, másokra vetül. A lappoknak csak egy különös, sejtelmes fény jutott, misztikus ragyogás, mint valami rejtjelezett üzenet, hogy ott fent az Isten mégis vigyáz rájuk.
-
A sarki fényt vártam, vártam, de nem láttam meg. Majd ha egyszer visszatérek, az égiek talán megkönyörülnek rajtam.


Babucs Éva riportja