Így hagyták meghalni a rájuk bízott diákokat

Mára kiderült, mi a magyarázata annak, hogy az első segélyhívás nem a parancsnoki hídról érkezett, hanem egy iskolás fiú, Choi – akinek holtteste egy héttel később került elő a hajó gyomrából – telefonjáról futott be a nemzetközi segélyhívó vonalára. „Mentsenek meg! Egy hajón vagyunk, és azt hiszem, süllyedünk” – közölte a diák remegő hangon, és arra a kérdésre, hogy hol a kapitány, csak azt hajtogatta kétségbeesetten: „Ismeri a tanáromat?” (A kapitány és a tanár szavak a koreai nyelvben hasonló hangzásúak). A mentőhajók 53 perc múlva érkeztek meg! Utólag igen egyszerű, ám ép ésszel annál felfoghatatlanabb a válasz arra a kérdésre is, miért nem tartózkodott már a kapitány a parancsnoki hídon: a komp 69 éves felelőse szinte elsőként szállt át a kevés mentőcsónak egyikébe, megtiltva a mentőmellénybe öltözött utasoknak a menekülést. De arról csak bírósági meghallgatásán beszélt a legénység egyik névtelenségbe burkolódzó, arcát eltakaró tagja, hogy parancsra kellett távozniuk a fedélzetről, sorsára hagyva a több száz utast. Ugye, milyen hihetetlen?

A személyzet közönyéről mindent elárul a szám, miszerint 29 főből 22-en élték túl a tragédiát. A tengerészek közül mindössze négyen álltak a kamerák elé és kértek bocsánatot Dél-Korea népétől a tragédiáért.

A morális érzék teljes hiánya azonban nem csak a hajón dolgozók sajátja. A nyomozás során kiderült, a hajóbiztonsági hivatal korrupcióba keveredett, a komphajót birtokló Ju Bjung Unt pedig sikkasztással, valutakereskedelemmel és adócsalással gyanúsítják. Az ügyészség szerint Ju és családja 240 milliárd vonos (51 milliárd forint) vagyont rejtegetett a hatóságok elől külföldön. A hajón utazó, sok esetben szegény családból származó diáknak 330 550 vonjába (kb. 60 000 forintba) került az iskolai kirándulás, amit a sikeres egyetemi felvételiért kaptak szüleiktől.