Kéktúrányi lépések - Rockenbauer Pál már nem érhette meg a kitüntetést

Kitüntetéssel ismerte el a kulturális tárca a Másfél millió lépés Magyarországon című filmsorozat készítőit. A kultuszfilmmé emelkedett alkotást évtizedek óta sugározzák a televíziókban, általa nemzedékek szeretik meg a túrázást, hazánk tájait, Magyarország rejtett kincseit. A filmsorozat szerkesztőjével, Peták Istvánnal beszélgettünk.

– Mikor túrázott legutóbb?

– Sajnos van annak már nyolc éve is. Éppen egy ilyen alkalommal kaptam szívinfarktust a Pilisben, a Kő-hegyen.

– Pedig azt gondolhatnánk, hogy a rendszeres testmozgás karbantartja az ember egészségét.

– Én most is ezt gondolom. Saját lábamon jöttem le a hegyről, csak utána kerültem orvos kezébe, aki azt mondta, egy ilyen roham mást biztosan elvitt volna…

– De azért, nyugtasson meg, ugye, kimerészkedik még a természetbe?

– Hogyne, de csak óvatosan. Jelzéseket festek, s így akkor állok meg, amikor elfáradok.

– Ki szerettette meg önnel a természetjárást?

– Édesapám, aki pedagógus volt, és gyakran húzott bakancsot. Amikor visszatért a frontról, s már én is cseperedtem, vitt magával. Ekkoriban az azóta Ózdhoz csatolt Centerben laktunk. Kamaszként pedig már egyedül jártam a Bükköt, a hétvégeken Szilvásváradról indultam fel a Cserepeskői-barlanghoz, ahol gyakran bivakoltam.

– Vagyis aludt a szabadban. Tapasztalata szerint mennyire jellemformáló a természetjárás?

– Először is alázatra nevel. Arra, hogy a kemény munkának megvan az eredménye: a hegy, amikor izzadsággal a tetejére érsz, a kilátással jutalmaz.

– Mindig egyedül járta a hegyeket?

– Sokszor csapatban, ami pedig az összetartozás, egymásra utaltság élményét adja. Már tévésként forgattunk a Fogarasi-havasokban, amikor a kövek közé esett az egyik kamera lencséje. Órákig kerestük, s aki csak mellénk ért, megállt, hogy segítsen. Amikor este beértünk a menedékházba, a vadidegenek első kérdése az volt, hogy megtaláltuk-e. El tudja ezt képzelni egy sokcsillagos szálloda vendégei esetében?

– Nem említette az állóképességet.

– Erről a fiam története jut eszembe. Hétéves volt, amikor a Másfél millió lépést forgattuk. Bódvaszilas és Jósvafő között csatlakozott a stábhoz. Az eső végig zuhogott, sárban caplattunk a nehéz felszereléssel a 25 kilométeres távon. Zokszó nélkül jött velünk, csak amikor beértünk a célba, akkor szólalt meg: Na, apa, most meséld el nekem, ebben mi volt a szép? A mondását később gyakran idéztük nevetve egy-egy fáradságos napot követően.

– Nekem azt mesélje el: mi volt a nevelési módszere.

– Apró kora óta vittem magammal, s a távot mindig ő választhatta meg. De ha hosszabbat jelölt meg, akkor azon is végig kellett gyalogolnia, nem gondolhatta meg magát. Később Afrikába készült, s gimnazistaként a Kis-Balatonnál dolgozott. Minden reggel mezítláb futott be egy közeli faluba, a lekaszált gát torzsáin. Így edzette magát, hogy bírja majd a kinti megpróbáltatásokat. Ez most is jól jön neki mint rákkutatónak.

– Ön viszont tévésként lett ismert.

– Hosszú út vezetett odáig. Magyar–pedagógia–népművelés szakos diplomával a zsebemben először nevelősködtem, majd a szolnoki rádióhoz kerültem, onnan a pesti központba, ahol viszont nem éreztem jól magam. Szerencsémre egy villamosra szálltam Megyeri Karcsi akkori sztárriporterrel. Ő javasolta, próbáljam meg a tévét.

– Itt találkozott össze Rockenbauer Pállal is.

– Az néhány évvel később történt. Ő már akkor ismert természetfilmes volt, de a műfaj a túrázási szenvedélyem miatt tőlem sem állt távol.

– Melyiküknek jutott eszébe a kéktúra megfilmesítése?

– Az ötlet tőlem eredt, hiszen az útvonalat ismertem, s tudtam, gyönyörű tájakon vezet. Palit könnyen rá tudtam venni a vállalkozásra, a tévé elnökét, Nagy Richárdot pedig „cserekereskedelem” által sikerült becserkésznünk. Vadász lévén állandó műsort szeretett volna a szenvedélyéről, ami viszont Palitól állt távol. Úgy vállalta csak, ha a kéktúrás filmhez rendelkezésre bocsátja a feltételeket.

– Nemcsak pénz kellett hozzá, hanem vállalkozó munkatárs is…

– Ezzel nem volt probléma, a csapat hamar összeállt. Tízen indultunk neki, ami egy ilyen filmhez – ma már különösen – nagy stáb, ám a málha súlya meghatározta, hányan legyünk. Egy ember így is több mint húsz kilót cipelt a hátán.

– Hamar összeszoktak?

– Az elején volt némi súrlódás közöttünk, de ez a nem mindennapos körülmények miatt természetesnek tekinthető. A cipő feltörte a lábunkat, patakból mosakodtunk, ráadásul megfogadtuk, hogy nem dohányzunk. A feszültség egy hét múlva robbant, attól kezdve szent volt a béke.

– Az is természetes volt, hogy egyszerre járják végig az útvonalat?

– Sokat vitatkoztunk azon, hogy melyik tájon mikor forgassunk. Persze nem tudtunk megegyezni. Végül Pali fejéből pattant ki a javaslat, hogy akkor járjuk végig egyszerre. Napi 15-20 kilométerrel és pihenőnapokkal együtt számolva nyolcvan napra jött ki a táv. Az ötlet végül nagyszerű dramaturgiának bizonyult, már csak a természet változása és a szakállunk növekedése miatt is…

– A filmen látható, hogy nyáron indultak.

– Ezt valójában a célba érés dátuma határozta meg. Tudtuk, hogy október 15-ig be kell fejeznünk a forgatást, innen számoltuk vissza, hogy nyár közepén indulunk. Pali, a film rendezője már előző évben végigjárta az utat az asszisztensével, és jegyzeteket írt. Előtte én szerkesztőként előkészítettem a vállalkozásunkat, majd napra beosztottuk, mikor hová érkezünk.

– Szeretettel várták önöket?

– Nagyon érdekes tapasztalatokat szereztünk ezzel kapcsolatban is. Mindenhová megírtuk, mikor érkezünk, de azzal a kitétellel, hogy egyórás eltérés elképzelhető. Nem egy tanácselnök, „nagyember” nem várt meg bennünket. Akik mégis, azoknak általában az volt az első kérdésük: és hol az autójuk? Sehol, hiszen írtuk, hogy gyalog érkezünk. Emiatt sokuk számára komolytalanná váltunk. Nem úgy a falvak lakóinak, akik közül némelyik alig akart elengedni.

– A hetvenes években újításnak számított az is, hogy templomokban forgattak.

– Nekünk természetes volt például, hogy ha már egyszer arra járunk, Tornabarakonyban nem hagyjuk ki az ikonosztáz szentelését vagy Hollókőn a búcsút. S hogy zsoltárt is felveszünk, akárcsak a Boldogasszony anyánkat. A lelkészek, papok persze örültek az érdeklődésünknek.

– A Másfél millió lépés Magyarországon pedig azóta is számtalanszor ismételt sorozat valamelyik csatornán. Számítottak a sikerre?

– Nem akarok álszerény színben feltűnni, tudtuk, hogy jó munkát végeztünk. Arra viszont, hogy több mint harminc év múltán is lesz érdeklődés a film iránt, persze senki sem számított.

– Ön később karriert futott be, volt a Természetbarát Szövetség és a Magyar Televízió elnöke is. Rockenbauer Pál viszont nem érhette meg a rendszerváltást, s így a mostani hivatalos elismerést sem kaphatta meg.

– Pali kedélybetegsége, a bürokráciával szembeni, tévében megélt vesztes nézeteltérései miatt dönthetett úgy, hogy önként fejezi be az életét. Hogy csak egy példát említsek a nehézségeire, az öt kontinensen forgatott Napsugár nyomában című sorozatot a külföldi forgalmazók már az első rész zártkörű vetítése után meg akarták vásárolni. Kérdezték, hol van a számukra is elfogadható minőségű kópia. Az viszont nem volt, mert Pali selejtes anyagot kapott a világ körüli útjára. Erre ők elálltak a terjesztéstől. Sokak meggyőződése, hogy Pali ezzel a sorozatával a mindenütt ismert természetfilmeshez, David Attenborough-hoz hasonlóan robbant volna be a világ élvonalába.

– A stáb élő tagjaival együtt ön viszont átvehette a Magyar Érdemrend, illetve Érdemkereszt valamelyik fokozatát. Meglepődött, amikor értesült a több évtizeddel ezelőtti munkájuk elismeréséről?

– Mindenkinek azt szoktam mondani, hogy a kitüntetést azért kaptuk, mert a kéktúra az újjászületését éli. Az útvonal korszerűsítésén, európai színvonalúvá tételén a Magyar Természetjáró Szövetségben is dolgozunk. A márkanév építéséhez pedig hozzájárul a filmünk is.