Ne add fel, tesó!

Hatodikosok magyaróráján ülünk. Kovácsné dr. Nagy Emese, az iskola igazgatója a Komplex Instrukciós Programot elsajátítani akaró fiatal miskolci tanárnő munkáját jegyzeteli. A krónikás meg azon ámul, ahogyan Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című versének elemzése közben a csoportokra osztott osztály zsong, mint a méhkas. Összebújva, nevetgélve rágódnak a kiszabott feladatokon. A téma a remény.

A táblán a téma krétával felírva: „Amíg élünk, remélünk.” A verset most először olvasták el a gyerekek, ám minden csapat remekül érti a dolgát. Az egyik akadályokkal zsúfolt játék pályát rajzol, s aki célba ér, jutalmat kap. A másiknak olyan ötlete támadt, hogy a Remény nevében válaszlevelet írnak a költőnek, ami lehet rapszöveg, de faragnak rímeket is. Egy srác felkurjant: „Ne add fel, tesó!” A feladatok között szerepel reménytelen és boldog emberek lerajzolása, míg egy másik csoportnak a vers szereplőit kell bábuként felöltöztetni, majd a katedránál bábjátékként előadni a költeményt. Kitör a taps! A tanárnő reménye – vidám órát tervezett – íme, teljesült. A gyerekek jól vették az akadályokat, az osztály dicséreteket bezsebelve zúdul ki a folyosóra.

A hosszú, fekete hajú Nótár Evelinnel és a borzas Varga Jánossal leülünk az igazgatói szobában pár percre. Jó a választás, súgja az igazgatónő: a kislány roma és színjeles, a fiú jófejű, de lustácska. Mindketten Hejőszalontáról járnak ide. Noha a falujukhoz jóval közelebb is lenne iskola, szüleik szerint a hejőkeresztúri a legjobb. Evelinnek és Janinak a „különleges oktatási módszerről” nincs véleménye, mert nem ismerik a hagyományosat, de ezt a sulit imádják. A tanárok kedvesek és figyelmesek, a csoportfoglalkozások játékosak és izgalmasak, s aki nem érti a feladatot, segítséget kérhet a társaitól. Evelin orvos akar lenni, Jani még bizonytalan a választásában.

Megszólal a csengő, a gyerekek elviharzanak. Gratulálok az igazgatónőnek, a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetében és az ELTE fejlesztő pedagógiai szakán is oktató egyetemi docensnek, aki elmagyarázza, hogy csodáról szó sincs, csupán kőkemény pedagógiai munkáról:

– Hejőkeresztúron immár 14 éve tanítunk a San Franciscó-i Stanford Egyetem módszerével, amit azért fejlesztettek ki, hogy a bevándorlók angolul alig tudó gyerekei amerikai társaikkal azonos értékű oktatáshoz jussanak. Fontos elemei a csoportos együttműködés és a személyre szabott feladatok. Ez utóbbiak megoldása során a tanulásban elmaradt gyerekek is szerezhetnek sikerélményeket. Úgy vélem, az amerikai mintán mi már tovább is léptünk. Ma az országban velünk együtt csupán tizenegy iskola oktat ezzel a módszerrel. A hozzánk ellátogató tantestületeknek 60 óra is kevés, hogy megértsék a lényeget, és sokan visszariadnak a mögöttes munkáktól is. Mert a tanórára olyan feladatokkal kell készülni, melyekkel a tanulói csoporton belül a tehetséges vagy kevésbé jeles diákok figyelmét egyaránt és egyszerre felkelthetik. Bizony, a pedagógusok többségének ez gondot okoz, többen mintha nem érzékelnék, hogy már új, a digitális technika korában felcseperedő generáció ül a padokban. Tanítási módszereiknek is ehhez kellene igazodni – remélem, előbb-utóbb így is történik.