Ötletadó betegek - Nyaktekercsnek köszönhetik a páciensek az üvegfalat

A legtöbb embernek a Hortobágy a kőhidat, a ménest meg a csárdát jelenti – de nagyon sokan vannak azok is, akiknek a híd környékén köröző gólyák, sasok, ölyvek jutnak az eszükbe a puszta nevének hallatán. És Déri János, a híres madárkórház alapító állatorvosa.

– Mint a legtöbb fiúgyermek, én is faltam a Fekete István-könyveket, rókákkal, vidrákkal, baglyokkal, gólyákkal keltem, feküdtem. De leginkább sasokkal, rétisasokkal. Sokat álmodtam is persze velük. Hol a pusztákon, hol a halastavaknál, erdőszéleken, nádasokban, mígnem egyszer azt látom félálomban, hogy a  mi öreg diófánkra ereszkedik le egy vén, fehér farkú madár. Még úgy, félálomban is tudtam persze, hogy ez nem lehet, hiszen Magyarországon alig van belőlük tíz-tizenöt pár, Pestlőrincen meg egy se, de azért reggel nagynagy csalódás volt, hogy nem találtam sehol.

A kilenclyukú híd közvetlen közelében felépült madárkórház parkolójából tartunk az intézmény bemutatóterme felé, közben az egykori ápoltak zsinatolásában gyönyörködünk. Sok madár ugyanis a gyógyulás után is marad. Párt választ, fészket rak, fiókákat nevel – bizony, sokszor már maga a gyógyítójuk se nagyon tudja, hogy melyik volt az ápolt, melyik a társ, a felnőtté ért utód. A kórház számítógépen tárolt adatai szerint csak az elmúlt hét évben kétezer-hétszáz madár fordult meg itt, de a pusztadoktor harmincéves működése során ez a tízezerhez is közelíthet.

Szásztelken kezdődött valamikor a nyolcvanas évek derekán. Szásztelek bent van a puszta közepén, még Hortobágy falutól is vagy tíz kilométerre – Déri Jánost mint fiatal állatorvost oda parancsolta a szerződése. A hortobágyi állami gazdaság ösztöndíjasa volt az állatorvosi egyetemen, s miután a „lódoktori” állás foglalt volt, „marhadoktor” lett, a sok jószág pedig Szásztelek környékén legelt. Oda vittek be neki 1985 őszén egy beteg ölyvet. Meggyógyította, és attól kezdve nem volt megállás.

– A konyhaasztalunk volt a műtőasztal, a padlás pedig a kórterem. Ez így ment egészen a kilencvenes évek legvégéig, amikor megalakult az alapítvány, és működni kezdett a kórház. A család nehezen bírta a „konyhaműtőt”. Az már tényleg maga volt a bolondok háza! Vércsék, sasok, gémek, rigók, ölyvek, gólyák sírtak, kiabáltak, rikoltoztak, követelőztek, ettek, ittak, s persze ürítettek. Hát melyik asszony lett volna ettől boldog?! Rá is ment a házasságom. Nálunk ugyanis nem úgy zajlott le egy vasárnapi ebéd, hogy szép komótosan kikanalazom a húslevest, kényelmesen villára tűzöm a húsdarabokat, elnyalogatom a desszertet, megiszom a kávét… Nem! Mi rohanunk mindig, mert mindig jön egy újabb és még újabb beteg.

Most is van több mint kétszázötven. A kórtermekben a lábadozók, kint a röpdékben pedig a gyógyulófélben lévők vagy a csonkoltak, akik sajnos már képtelenek lennének az önálló életre. Mint Luca is, a gyönyörű rétisas. Ő is csonkolt, ugyanazok készítették a műlábát, mint az Erőss Zsoltét, a híres hegymászóét, aki sajnos már nincs köztünk, meghalt a hegyekben. Lucára is ez a sors várna, ha kiröptetnék. A műlábbal ugyanis nem lehet vadászni. De arra jó, hogy kicsit tehermentesítse az egészséges lábat, s elkerülje a talp fekélyesedését. Luca egyébként boldog párkapcsolatban él Bogyóval, a rétisas fiúval, aki háromszor született, ebből kétszer újjá. Pár éve mérgezéssel került be a kórházba, ahol meggyógyították, majd meggyűrűzték, és szabadon engedték. Nem sokkal később azonban megint életveszélyes helyzetbe bonyolódott. A tejfölös nokedli mentette meg az életét. Balkány alatt szedett fel valami mérgezett étket, s mikor érezte a bajt, egy tanyára menekült. Még emlékezhetett rá, hogy az ember segíthet rajta. A tanyasiak épp tejfölös csirkét ebédeltek, s megetették egy kis nokedlival a váratlan vendéget. Az meg nem sokkal később kihányta a szokatlan ételt – meg vele a mérgezett falatot is.

Az ember azonban nem csak segít, sokszor bánt is. Van egy karbofurán nevezetű méreg, amit ugyan az unió már évek óta tilt, de a magyar gazdák, vadászok egy része még mindig használja, főleg rókák, nyulak, ragadozó madarak ellen. És szinte lehetetlen rájuk bizonyítani a vétket. Pedig nyilvánvaló, hogy ki a tettes. A balkányi esetnél például egy dinnyésgazda lehetett, aki a nyulak ellen védekezett a karbofurántartalmú szerrel. A nyulak meg is döglöttek, aztán jött Bogyó, s azt hitte, neki terített meg a dinnyés.

– Van egy nagyon merész elképzelésünk: arra szeretnénk valamiképp rávenni a gyógyulófélben lévő ragadozó madarakat, hogy messze kerüljék el a földön látott, mozdulatlan fekete varjakat, csirkefejeket – mondja dr. Déri. – A mérget ugyanis a csirkefejekkel juttatják ki a határba, s az olyan erős, hogy szinte azonnal megöli a csirkéből evő varjút és minden más állatot.

– Tapasztalatokat van honnan átvenni?

– Nem nagyon, az embernek többnyire magának kell megtalálnia a gyógyítás fortélyait. Arra is mi magunk jöttünk rá például, hogy ha az áramütött végtagot két erős mágnes közé helyezzük, az esetek többségében megindul a vérkeringés. De az ötlet nem mindig elég, a segítség pedig sokszor kevés. Hiába állami tulajdon például a vad, köztük a száz–ötszázezer vagy akár egymillió forint eszmei értékű ritka madarak, mi rá vagyunk utalva az adományokra. Az én munkám nagy részét is a kilincselés tölti ki, pedig lennének sokkal fontosabb dolgaim. De ezt a sok madarat etetni kell, gyógyszerezni, a gyógyszer pedig iszonyatosan drága, és nem lehet vele spórolni. Szerencsére vannak jószívű emberek, a legtöbbet azonban mégis a személyi jövedelemadó nekünk felajánlott egy százaléka jelenti.

A madárparkot és a látványkórházat ma már évente harmincezernél is többen keresik fel, s Déri doktor hiszi, hogy a látogatás után a vendégek kicsit másként tekintenek a természetre, annak lakóira. De az igazi öröm mégiscsak az, amikor szabadjára engedheti az ember a gyógyult madarat. Pláne egy-egy hatalmas rétisast. Mert mint ahogy a pusztadoktornak vagy sasdoktornak is nevezett Déri János mondja: rétisast látni fenséges, kézbe venni kiváltság, gyógyítani hivatás – de szabadon engedni… olyankor kicsit az ember lelke is vele repül.