Az én képernyőm: Háború a dzsungelben

Nem először láttam a Híd a Kwai folyón című klasszikust, bár az előző alkalomnak már sok-sok éve. Túlságosan nem is emlékeztem rá, úgyhogy megpróbálkoztam vele – és nem bántam meg. Ez a film 1958-ban a világ összes művészi kitüntetését elnyerte, Oscar- és Golden Globe-díjak özöne hullott rá. David Lean rendező tudta, hogy a jó film legfontosabb feltétele a jó történet. Itt pedig egyszerű és kitűnő sztori adódott. A II. világháború alatt egy burmai hadifogolytáborban a japán parancsnok kiadja a verdiktet: a folyó felett hidat kell építeni, amelyen keresztül majd hadianyag- és más katonai utánpótlást szállítanak a vonatok. A britek parancsnoka, a keményfejű, őskonzervatív, talpig becsületes, de talpig fennhéjázó Nicholson ezredes (Alec Guiness) nem hajlandó dolgozni, s a tisztjeit sem engedi. Sokáig nem tudják megtörni, végül enged és a katonáival felépítik a fahidat. Ám közben a brit hadsereg diverzáns alakulata fel akarja robbantani a hidat, ami immár Nicholson ezredes büszkeségévé vált… Tovább nem mesélem, hátha valaki még nem látta.

A régi nagy hollywoodi filmek többsége számomra menthetetlenül elavult. A történelmiek meg különösen. Ordít, hogy műtermi díszletek közt forgatták, zavar a nők tupírkontya és műszempillája, a kétméteres daliák fogpasztamosolya. De a Híd a Kwai-folyón nem fog az idő.

Nem mondom, a mai ízlésünknek talán kicsit lassabban indul a történet a megszokottnál, de ha jobban belegondolunk, pont így és pont ennyi kell a dráma kibontakozásához. Aztán: ha ránézünk a mai, ezerszínű, multikulti Angliára, vajon megtaláljuk-e még a klasszikus brit vonásokat, erényeket, melyek egykor oly naggyá tették a birodalmat? Mert Nicholson ezredes nemcsak konok és régimódi, hanem egyúttal bátor és állhatatos, kiváló katona és az emberei által joggal tisztelt vezető. Ez az embertípus alighanem végleg kihalt a szigetországban is. Aztán, hogy a többmilliónyi kelet-európai, észak-afrikai, délkelet-ázsiai bevándorló pótolja-e, ki tudja.

Hadifogságból szökik a mintegy fél évszázaddal későbbi film, a Hajnali mentőakció főhőse is. Csak nem a kegyetlen japánoktól, hanem a vérszomjas vietkongoktól. Igaz történet: a vietnami háborúban lezuhant amerikai pilótának – Christian Bale nagyszerű alakításában – sok-sok viszontagság után sikerül visszajutnia az övéihez. Ez sem hollywoodi stílusú alkotás, talán azért, mert a neves európai rendező, Werner Herczog munkája. A kiszolgáltatottság, a mindig újraéledő remény, az elszánt cselekvés filmje ez. Nem a történet, hanem az emberábrázolás miatt volt érdemes megnézni. A fiatal pilóta itt nem Rambo, aki kinyírja a fél dzsungelt (na, azt a filmet meg nem nézném újra!), hanem egy vagány srác, aki csak életben akar maradni. A menekülés során aztán lekopik róla a vagányság, már csak a létért küzd. De embervoltát, a barátságot, a szolidaritást a lét peremén sem feledi.

Azért a sokszor megmosolygott amerikai hőstörténetek arra mégiscsak jók, hogy nem szégyellik az alapvető emberi értékek dicsőítését. Hát még ha oly mesterien teszik, mint ezúttal. Akkor a néző úgy érezheti: mi mást kívánhat egy hűvös, kora nyári vasárnap estén az élettől, mint egy (vagy két) jó filmet?