Börtönőr rózsaszín kalapban

Nagyon érdekes mai szemmel újra látni a már klasszikussá vált munkákat. Számomra igencsak emlékezetes például Ember Judit Nagy Imrének és mártírtársainak kihantolásáról és azonosításáról készített filmje, Gyarmathy Lívia Recskről és Almási Tamás Kistarcsáról forgatott dokumentum-riportfilmje. Ez utóbbit láthattuk a minap, Ítéletlenül címmel. Azért e cím, mert a kistarcsai internálótáborba bírói ítélet nélkül, meghatározatlan időre is bezárhatta az ÁVH a neki nem tetsző embereket.

Ezúttal tizenkét nő, tizenkét volt rab sorsával ismerkedhetünk meg, akiket a rendező egykori fogságuk helyére invitál, s érdekes találkozás elé állít. A többségüknek semmi más „bűne” nem volt, mint hogy férjük, apjuk, kedvesük politikai okokból börtönben ült – vagy éppen akasztófán végezte.

De volt köztük olyan is, aki koholt vádak miatt már korábban is éveket ült börtönben, majd itt, Kistarcsán, ahonnan 1953-ban csak Sztálin halála hozta el a szabadulást. Ilyen Dévay Camilla, a Nemzeti Színház gyönyörű és tehetséges színésznője – Udvaros Dorottya édesanyja –, akinek nagyreményű karrierje tört ketté és az egészsége ment rá a három-három évi börtönre és internálásra, majd’ évtizednyi színpadi eltiltásra.

A nőket csak keresztnévvel jelzik a filmben, de többük is felismerhető, mint a színésznőn kívül például Esterházy Mónika grófnő, Vámos Magda írónő, továbbá Lutz Gizella, a nemzetvezető özvegye. Igen, Szálasi Ferencnéről van szó, az 1991- es film idején már töpörödött öregasszonyról, aki még mindig imádja az ő szépséges férfiúját – de láthatóan fogalma sincs semmiről. Amúgy, máshonnan is tudom, hogy a butuska, egyszerű kis nőnek semmi köze nem volt férje tevékenységéhez, fel sem érte ésszel, hogy mit művel Szálasi, de azért megverték, tizenegy évre leültették, mert akkoriban a feleségek is így jártak.

A nők nézegetik a régi körletet, cellájukat: ki kíváncsian, még kicsit nevetgélve is, míg társa a kiborulás felé tartva, megint másvalaki hűvös érdeklődéssel. Egyszer csak beállít Piroska, egykori börtönőrük. Joviálisan, mosolyogva, készen a barátkozásra, hiszen 37 év telt már el azóta! A nők döbbenten merednek rá, aztán sorra feltolulnak az emlékek. Hogy ha nem is verte őket, de – ahogy mondják – gyakran szemétkedett. Ha rossz kedve volt, betartott mindenkinek, szóval is alázta, gúnyolta őket. Ugyanakkor a kintről érkezett csomagot mindig hiánytalanul átadta, ami nem volt jellemző Kistarcsára. Néha nagylelkűen odavetett egy jobb szót, tett valami engedményt. Most nem is érti, miért ellenségesek vele ennyi év után. Hogy az idegbetegséggel küzdő színésznő miért kap sírógörcsöt. Hogy miket olvasnak a fejére. Hogy miért nem tegeződnek le vele.

Ez a film csúcspontja, valódi pszichodráma. Amikor több mint húsz éve először láttam, az új ismeretek, a nyilvánosságra kerülő rémtettek kötöttek le. Most érdekesebbek lettek az emberi történetek. Például Piroskáé. A buta, de becsvágyó cselédlányé, aki '45 után lehetőséget látott a feljebb lépésre és engedett az ÁVO hívó szavának, s később aztán fizetett is ezért, évtizedekig dolgozott kazánfűtőként. Most meg értetlenül mosolyog rózsaszín horgolt kalapjában, vajon miért nem akarnak vele bratyizni. Most úgy látom, a film nem csak történelmi feltáró munka, hanem a megbocsátásról is szól. A színésznő nem enged, de a többség végül kezet fog volt börtönőrükkel. De bármennyire is unszolja őket Piroska – puszit azért egyikük sem ad.