Közelebb az éghez - Szakértő kísérőkkel jártuk be a Bazilikát

Csütörtök, délelőtt. A kinti forróság elől a kéménybe menekülök. Okos megoldás volt nemrég a kürtőkben kialakítani a lifteket, hisz úgyis rég „okafogyottá” váltak a kémények.

– Az épületben nincs fűtés. A vastag falak hónapokon át eltárolják a nyári meleget, általában csak karácsonyra hűl le a levegő 18 fokig – magyarázza Juhász Adorján, a bazilika titkára.

Ha van kéménykürtő, valaha volt fűtés is! A II. világháborúig csütörtökön és pénteken egyfolytában fűtötték a kazánokat a pincében, hogy a padlórácsokon át felszálló levegő a hétvégi misékre valamelyest felmelegítse a monumentális templomteret.

Kétemeletnyi mélységben járok. A háború alatt itt, a bombabiztosnak vélt altemplomban rejtették el és a közelmúltbeli felújításokig itt őrizték a Fővárosi Levéltár fontosabb iratait. Azóta az elegáns, hófehér klasszicista altemplomban tartják a temetési szertartásokat, a falakba épített urnafülkék nagyságtól és sortól függően 330–660 ezer forintos áron vásárolhatók meg 25 évre. A szentély alatt kaptak előkelő nyughelyet többek között az Aranycsapat klasszisai, Puskás Öcsi és Kocsis Sándor, s pár napja Grosics Gyula, a sötét szerelése és ruganyossága után Fekete Párducnak nevezett legendás kapus is itt pihen. Az emlékezés csendjét néhány percenként dübörgés töri meg – a piros metró épp a szentély alatt húz keresztül…

A sors fintora, hogy míg egyesek életük mélypontját élik meg itt szerettük elvesztése miatt, mások a legboldogabb perceiket, két emelettel feljebb. Nyáridőben szombatonként déltől nem ritkán este 7-8 óráig csak részben látogatható a bazilika, az esküvők miatt. Aki jó előre helyet foglal, a szokásos összeg duplájáért, vagyis 60 ezer forintért Budapest legnagyobb templomában mondhatja ki a boldogító igent.

– A templomot a főváros építtette, 1851-ben kezdtek hozzá, és számos haláleset, baleset miatt csupán 1905- ben szentelték fel. A magyar katolikus egyház csak az ingatlan kezelőjeként volt nyilvántartva. Mígnem 2001. augusztus 16-án a kormány ünnepélyes keretek között az egyház tulajdonába adta. Egész pontosan: az épület a Szent István-bazilika plébániájáé – tisztázza a tulajdonviszonyokat másik kísérőnk, dr. Gájer László káplán.

Úgy gazdálkodnak ők, mint egy családi háztartás – csak jóval nagyobb léptékben. Egy, a plébánia tagjaiból és világiakból álló testület minden évben megvitatja és elfogadja a bazilika költségvetését, ebből az összegből kell fedezni a kiadásokat, a takarítástól a kisebb javításokon át a rezsiszámlákig. Az augusztus 20-i körmenetek, valamint az olyan rendkívüli események, mint állami delegációk érkezése vagy II. János Pál pápa látogatása 1991-ben, már túlnőnek a plébánia keretein. Mondhatni, a „háziaknak” ilyenkor kevesebb a felelősségük, mint a mindennapok során, merthogy ezeket Budapest–Esztergom főegyházmegyei és állami szinten, nemzetbiztonsági ügyként intézik. Ilyenkor nem ritka, hogy például a Bajcsy- Zsilinszky út felőli, impozáns félkörös szentély mellvédjének tetején az apostolok szobrai közt egy-egy mesterlövész hasal.

Hogy kit értek „háziak” alatt? Snell György protonotárius kanonok, címzetes apát mellett két fiatal káplán és egy nyugdíjas segítő atya szolgálja a mintegy nyolcezer megkeresztelt hívőt számláló katolikus gyülekezetet.

– Ez egy nagy templom, kis plébániaközösséggel, a bankok, közintézmények és színházak negyedében – magyarázza László atya. – Számunkra a bazilika elsősorban a hitéletünk helyszíne, és csak másodsorban turisztikai látványosság, ahol csúcsszezonban naponta sok ezer turista fordul meg, és évente 250 koncert hallható.

Ám egyelőre a „pincében” maradok, ahol helyet kaptak a kiszolgálóhelyiségek: raktárak, műhelyek, mosoda, varroda. A Szent István-bazilika Gondnoksága majd’ negyven „külsős” személy hivatalos munkaadója – ennyien felelnek a zavartalan működésért. Saját takarítókat, karbantartókat, őrző-védőket alkalmaznak, helyben mossák-vasalják az oltárterítőket, ruhákat. Apropó: mosás! A mondás úgy tartja, a mádi egyházközség borának nincs párja – a bazilika is onnan, Tokaj vidékéről szerzi be a misebort. Méghozzá fehérbort, nem utolsósorban azért, mert a szentmisekor az áldozás végén használt kehelytörlő kendőket így könnyebb tisztán tartani, nem kell megküzdeni a makacs vörösborfoltokkal. A „gardróbszobában” pedáns rendben sorakoznak a papi öltözetek: különböző miseruhák az egyházi liturgia szerint, az aranyszínű főpapi viseletek és az alsóbb papság fehérjei.

„Ha fényt akarsz vinni a világba, legyél villanyszerelő. Vagy pap” – ez a mottó olvasható a karbantartók műhelyének falán. Cseri István villanyszerelő épp egy ingatag alapokon álló aranyozott gyertyatartót reparál, mielőtt ő maga ingoványos talajra lépne: mindjárt izzókat fog cserélni a templomban. Odafent, oldalt, az orgona karzatával egy magasságban...

Csapot-papot hagyok, irány a párkány! A mínusz első emeleten átrobogok a termeken. Itt tartják a hittanórákat. Ott próbál a bazilika több mint százéves, önkéntesekből álló kórusa (élén 1962 óta az idén 80 esztendős legendás karnaggyal, Fehér Lászlóval). Újra az utca szintjén vagyok. A sekrestye gyönyörű fabútorzata megálljt parancsol, mielőtt belépek a templomba, hátulról, az oltár mellett – előttem a 8500 férőhelyes monumentális tér, hemzseg a turistáktól.

Nincs belépődíj, de a bejáratnál az olvasható: 200 forintot vagy 1 eurót szívesen fogadnak a templom fenntartására. Mindenfelé rafinált virágkompozíciók látványa lassít. Hatvan szál liliom, 40 kardvirág, 40 kis gerbera, 3 csokor zöld… – sorolja fejből Juhász Adorján, mi mindent rendeltek másnapra. Merthogy általában péntek a virágcsere napja, már ha a növények bírják addig. (Azt már a kollégái súgták meg, hogy a titkár úr az ikebana nagymesterévé vált az évek során, legtöbbször maga komponálja az ízléses csokrokat.)

Ha a bazilikában járnak, ne hagyják ki Dósáné Imreh Zsuzsa turisztikai referens szakértő idegenvezetését! Ismerjék meg az épület történetét, az eredeti építész Hild József klasszicista álmától Ybl Miklós neoreneszánsz stílusú újjátervezéséig. Élvezzék a kizárólag magyar szobrász- és festőművészek műalkotásait, Székely Bertalan mozaikjaitól Benczúr Gyula festményein át Ferenczi Béni szobráig. Ámuljanak Szent István királyunk kézereklyéjének viszontagságos sorsán és a Kincstár gazdagságán.

Hüledezzenek a 2003-ig tartó felújítás számain: a húszéves munkálatok során 5 kiló aranyat, 10 kiló féldrágakövet, 250 ezer aranyfüstlemezt, 1000 kiló festéket használtak fel, és 400 kiló méhviasz fogyott a márványfelületek fényezéséhez…

Most viszont tartsanak velem, tovább, a párkány felé! Eldugott kis ajtókon át, pókhálós gerendák alatt görnyedten bujkálva követem Halmschlager András biztonsági őrt. Tőle tudom: napközben, váltakozó műszakokban öten vigyázzák a rendet, élőben és a kamerákon túl, éjjel viszont a riasztórendszeren a sor. Sem ő, sem a bazilika legendáriuma nem jegyzett fel súlyos rongálási vagy betöréses eseteket – büszkélkedik a „kulcsos ember”. A keskeny párkányt elérve visszahőkölök. Akaratlanul imádkozom, miközben Cseri István biztosítókötéllel és tyúklépésben totyog a kiégett lámpáig. Már ahová ki mer menni! Évente kétszer alpinistákat hívnak, akik letakarítják a falakat, a díszítéseket – és kicserélik a „problémás” izzókat.

Igazán különleges helyen potyázom: az orgona sípjaival egy magasságban, az egyik „oldalpadláson” kucorgom. Virágh András Gábor, a bazilika orgonistája épp próbál. A harmincéves fiatalembert a legtehetségesebb orgonaművészek közt jegyzik, nem csak idehaza. Ahogy maga a nagyorgona se kispályás a hangszerek között! A 7544 síp közül a legnagyobb hossza 10,5 méter, a legkisebbé 5 milliméter.

Egyre magasabbra török. A kőlépcsőket lassan felváltják a poros, legfeljebb szellemek járta falétrák – a magabiztos lépteket az enyhe térdremegés. Az előttem haladó káplán szavaiba kapaszkodom. A Szombathelyről származó fiatalembert hat éve Esztergomban szentelték pappá, két éve helyezték ide Szentendréről. Ez komoly karriernek számít 30 éves korára? Gájer László mosolyog a kérdésemen: korántsem „kirakathely” a bazilika. Igaz! Korunk modern lelkipásztora politikai filozófiából doktorált, véleményt formál az unióról és a cölibátusról egyaránt, három idegen nyelven gyóntat, rendkívül lelkes, legyen szó a 300 hittanos gyerekről vagy a vasárnap reggeli mise utáni, családi, beszélgetős süteményezésekről, a kirándulásokról vagy a jegyesoktatásról, a nyugdíjasprogramokról vagy az értelmiségi körről. Csakis a papon múlik, milyen vonzó közösségi életet teremt a híveinek – lihegi hitvallását a harangtoronyba felérve.

A délnyugati toronyban egyedül lakik Magyarország csúcstartója. Eltörpülök és valahogy megnémulok a közelében: az 1990-ben öntött Szent István-harang 9250 kg tömegű, alsó átmérője 252 cm. Csak különleges alkalmakkor kondul meg, mély, öblös hangja kíséri például az augusztus 20-i körmenetet. Az északnyugati tornyon öt harang osztozik, ám közülük csak a 3100 kilós Nagyboldogasszony eredeti, amelyet kegyelmi kérvénnyel sikerült megmenteni, míg a többi harang a világháborúk során a rekvirálás áldozatául esett.

A több mint 360 csigalépcső fáj ugyan, de minden kínomért kárpótol a kupola peremén körbefutó kilátó: 65 méteres magasságban Budapest körpanorámájában gyönyörködhetek.

A turisták számára itt az út vége, ez a csúcspont, ahol még a magamfajta tériszonyosok is nagylegények a vaskos kőkorlát védelmében.

De ami ezután következik, az – ha egyházi mérce szerint nem is – nálam csodaszámba megy! A tojásdad nagykupola belsejében, a „padlások padlásán” lassan araszolok tovább, még mindig felfelé. Igaz, már görcsösen markolom a szürke vaslétra rászáradt galambürüléktől és sokéves portól megvastagodott korlátját (még hogy a madár se jár erre!). Elérem a tetőt, és kimászom a lámpásba. Így hívják azt a díszes tornyocskát, amit kívül még a kupola tetejére építettek, eredetileg azért, hogy az oszlopai közt a kupola fényt kapjon.

A város alattam forróságban úszik – én fent, a süvítő szél ellenére verejtékben. Egy templomban, méterben mérve nemigen lehet ennél közelebb ember Istenhez. Lélekben mégis magasabban járok.