Nem látta a döntőt? Egy csodával lett szegényebb!

Mivel Hispániában rendezték a vébét, a házigazdák nem titkolták, hogy a döntőnél nem adják alább, s ha ott összetalálkoznak az USA legényeivel, akkor majd megmutatják, Európában is zsenik döngetik a palánkot.

A spanyoloknak ez a bizonyítás nem jött össze, kiverték őket – nem kis meglepetésre! – a franciák. Ha franciák, hát franciák, majd ők leckéztetik meg az USA-t, igaz, előtte lesz még egy meccsük a szerbekkel, de az merő formalitás, hiszen aki a „spanyol armadát” legyőzi az otthonában, annak Szerbia nem jelenthet akadályt. Hát jelentett: a szerbek 90-85 arányban verték a frankokat, és ezzel ők tornyosultak a döntőben a végig menetelő amerikaiakkal szemben.

Ez volt tehát a prológ – hanem aztán jött a csoda. A szerbek jól kezdtek, elhúztak 7-8 ponttal, sokan már-már meglepetést szimatoltak, amikor beindult Mike Kryzewsky szövetségi kapitány „tengerészgyalogsága”.

Nem tagadom, a Szolnoki Olaj KK csapatán szocializálódtam, ma is ők jelentik nekem a sportágat, de amit az amerikai együttes adott elő a fináléban, az egy másik sportág. Úgy szórták Kyrie Irvingék, James Hardenék a triplákat, ahogy egy összegyűrt papírzacskót hajítunk be a járdaszéli szemétgyűjtőbe, de a lepattanóért is valahonnan a légtérből érkeztek a Batmanok, és segítették be a ténfergő labdát a kosárba.

Az ember csak ámult: tényleg ilyen egyszerű játék ez a kosárlabda? Érződött, hogy micsoda sportkultúra állhat a varázslat mögött, hiszen a szerbek sem játszottak rosszul, s majd’ száz pontot szórni egy ilyen ellenfélnek, nem kis dolog.

Harden azt mondta: nincs itt semmi filozófia, ne gyártsanak elméleteket a játékukról, mert kár lenne. Ez a játék – csak úgy jön… Értjük: a világbajnoki arany meg csak úgy hullik az égből. Már akinek...