Tüskés kalandok

A karóra itt van ugyan valahol mellettem, de a sok kacat közt reménytelen keresgélni, a lámpa pedig elkeveredett valahol. Pedig most jó lenne látni, mert az idegen egyre hangosabban szuszog, s közben valami furcsa, halk röfögésszerű hangokat is hallat. Óvatosan arra fordulok hát, s tapogatni kezdem a sátor belső falát, mire a sátorlap kintről megmozdul, én meg egy dinnyére emlékeztető valamihez érek, az felmordul és élénk ficánkolásba kezd. Rémülten lököm odébb, de már megint itt van, szuszog, motoz, fészkelődik, mire megint arrébb taszítom – s hirtelen ránk szakad az éjszaka csendje. De nem sokáig tart, megint kezdődik a szuszogás, a harákolás, aztán nagy méltatlankodó morgás közben a vendég elcammog valamerre.

Kint már elállt az eső, csak a fákról csepegő víz hangját hallani, meg az éjjel is folyton kiabáló fürjek pittypalattyolását. Később arra ébredek, hogy valaki mozgatja a sátrat. De most már tényleg mozog, ami nem csoda, ismerve a Tisza-parti révész barátom erejét. Ő rázza a sátorkarót, s kacagva kérdezi, hogy mi aludni jöttünk Tímárra?!

– Aludnánk, ha hagynád – morogjuk, mert felébredt közben a cimbora is. Hunyorgunk a reggeli fényben, amely olyan éles, mint a kés, vágja a pupillánkat. Elmeséljük neki az éjjeli látogatót. Pontosabban csak én, mert a horkoló cimbora nem hallott semmit, de most, hogy értesül a kalandról, felugrik, s szalad a révház falának támasztott horgászbotokhoz, nem vitte-e el őket valaki.

– Ki vitte volna? – legyint erre a révész. – A fürj vagy a sündisznó?

– Miféle sündisznó? – meredek rá. – Csak nem azt akarod mondani, hogy egy sündisznó garázdálkodott mellettünk az éjjel!?

– Szinte biztos! Él itt a közelben egy család, minden éjjel átfésülik a partot. Sok horgász jár ide, egy kis élelem mindig marad utánuk. A tied is azt érezhette, azért akart erőnek erejével bemászni hozzátok.

Hiszem is, nem is a szavait, de azért felrémlik bennem egy régi kép, valamikor a kilencvenes évekből. Tiszacsécsén aludtunk egy szép kis vendégházban, s korán keltem, mert meleg volt, csak forgolódtam az ágyban. Lent a kert végén viszont hatalmas diófák csalogattak, arrafelé vettem hát az irányt. Épp ki akartam lépni a zöldségeskertből, amikor a drótkerítésnél észrevettem valamit. Egy kézilabda nagyságú, szürkésbarna tüskés testet, ami meg-megrándult néha, de amúgy megadó csendben hevert a fűben. Nem tudtam mire vélni a dolgot, közelebb léptem hát. Egy sündisznó volt, szegény azt hitte, átfér a drótkerítés lyukán, de fennakadt, s minél jobban furakodott, annál szorosabban vágott húsába a drót.

S ha még csak a húsába vágott volna! De az állat vemhes volt, féltucatnyi kis sün mozgott benne! Megpróbáltam kézzel tágítani a dróton, de nem sikerült, végül a házigazdám harapófogót hozott, azzal mentettük ki. Ezzel azonban még nem volt vége, a sün ugyanis nem mozdult. Vizet hoztunk neki, tejet, sárgarépát, de meg se moccant. Lassan a kis sünök is elcsendesedtek, mikor végre az anyjuk mocorogni kezdett. Fél óra múlva aztán talpra állt, s szép lassan elbotorkált.

A mostani, tímári sün azért fürgébben vonult, meg hát szerencsésebb is volt, mert azzal a mozdulattal akár a Tiszába is lökhettem volna. Már ha egyáltalán sün volt! Mert az a krákogás, harákolás, már-már disznószerű röfögés egyáltalán nem sünre vallott.

Erre mi történik pár nap múlva? Csörög a telefonom, az ópályi cimboráim azok. Azt mondják, kapcsoljam be a számítógépemet, mert küldtek egy fényképet. Bekapcsolom – hát mit látok?! Egy sündisznó lakmározik egy nagy őszibarackon. A háttérben pedig ott a révház, a Tisza és a kis hársfa, amelyik alatt mi sátoroztunk. Fogadni mertem volna, hogy a mi éjjeli sününket látom!

Jut eszembe: a tiszacsécsei sünök is megszülettek, Nagy Gyula bátyánk kertjében nőttek fel, s benépesítették a kertek alját. Az utódok ott élnek ma is.