Traktorosnak lenni hivatás

Édes akácillat fogad bennünket Pálmonostorán, az ember szinte beleszédül a késő tavasz sűrű, mézes levegőjébe. A falu utcái csendesek, mégsem élettelenek. Kerítést építenek az egyik portánál, pár házzal arrébb egy család üldögél a teraszon; a szék karfájára kötött színes lufi alapján alighanem születésnapot ünnepelnek. A templom melletti gondozott parkban Szent István szobra méltósággal vigyázza a falu rendjét. Az út túloldalán, a Katona József Közösségi Színtér udvarán viszont már javában zajlik a Pálmonostora és Környéke Traktoros Egyesület vigassága. A hidroglóbusz alatt körhinta forog, mellette céllövölde és vattacukros. Hatalmas lufifigura csalogatja a látogatókat a fagylalt-árushoz, a kürtőskalácsostól vaníliáscukor-illat kígyózik a levegőbe. A főzőverseny résztvevői színes sátrak alatt készülődnek. Pattog a tűz, a legtöbb helyen a férfiak dirigálnak a fakanállal, az asszonyok elnéző mosollyal nyugtázzák. A tér közepén pedig békés nyugalommal kérődzik egy kétpúpú teve. Ki bátrabban, ki óvatosan próbálja megsimogatni az Alföld közepén egyáltalán nem őshonos állatot. Az ember egy pillanatra úgy érzi, az Üvegtigris című film egy jelenetébe lép be. 

Mangó, a sztár 

– Nem kell tőle félni, Mangó szelíd állat – nyugtat mindenkit a gazdája. Tokodi Károly főállásban fuvarozó, különleges állatokat – többek között lámát, tevét és kengurut – pedig hobbiból tart öthektáros birtokán, Pirtón. 
– Mangó úgy került hozzám, hogy egy barátom felhívott Hollandiából: „Figyelj, van itt egy teve, nem akarod megvenni?” Ennek már vagy nyolc éve. Azóta velünk van, együtt él a lovakkal. Nyugodt állat, nincs vele semmi gond. Legfeljebb annyi, hogy makacs, mint az istennyila. Megy a saját feje után. Egyszer megpróbáltam, hogy eltevegelek vele Tázlárra, az ABC-be. Csak négy kilométerre van, de az egész napom ráment – meséli. 

Máskor meg – elevenít fel egy másik történetet – kimentem vele sétálni. Közben csörgött a telefon. Amíg telefonáltam, a tevét kikötöttem egy villanyoszlophoz. Mire visszamentem, hűlt helye volt. Valahogy elszabadult, kisétált a köves útra és ott megállt, feltartva a forgalmat. Fotózták is az autósok, hogy teve az Alföldön. 

A hallgatóság jót nevet a történeteken, de Mangó mintha rosszallását fejezné ki: nyerítésszerű, hörgő hangot hallat és megrázza a fejét. Szétrebbennek a köré sereglett gyerekek, de az első ijedség után már újra mindenki kacag a mókás állaton. 

– Na, pont ezt akartuk. Összehozni kicsit a falu népét, mert nemcsak a városban zajlik az élet, hanem itt, nálunk is. Meg annyi rossz dolog van mostanság, legalább legyen egy-egy nap, ami a jókedvről szól. Eszünk, iszunk, jól érezzük magunkat – fogalmazza meg lényegre törően a rendezvény célját Bagi László, vagy ahogyan mindenki ismeri, Lacika, a Pálmonostora és Környéke Traktoros Egyesület alelnöke. 

Az biztos, hogy az egyesület tagjai mindent megtesznek, hogy mosolyt csaljanak az arcokra, élményt adjanak a résztvevőknek. Mangó mellett a prímet vitathatatlanul a traktoros kisvonat viszi. Minden gyerek fel akar ülni legalább egy körre. A kicsik még megelégszenek azzal, hogy behuppannak a hordókból kialakított „vagonokba”, a nagyobbak már a traktort is fürkésző tekintettel vizslatják. Látszik, hogy szívesen kipróbálnák. Néhány év, és lesz rá lehetőségük, mert Pálmonostorán szinte „minden háznál” van egy-két, de inkább négy-öt mezőgazdasági haszongépjármű. 

– Sokan foglalkoznak mezőgazdasággal, 2-300 traktor biztos van a helyi gazdáknál. Innen jött az ötlet: ha már ennyien traktorozunk, csináljunk egy versenyt. Sikere volt, szerették a helyiek. Ezért létrehoztuk a traktoros egyesületet, és most már rendszeresen tartunk a faluban közösségi eseményeket. Hogy ne csak mindig a munka legyen a középpontban – mondja az egyesület elnöke, Ürmös István. – A név ne tévesszen meg senkit! Nem kell traktor, hogy valaki tag legyen – teszi hozzá mosolyogva. Ő maga is csak másodállásban foglalkozik mezőgazdasággal, főállásban az étolajgyárban dolgozik. – Munka lenne az agráriumban, de egyre kevesebb a termény és egyre nehezebb megélni belőle. Küzdünk az aszállyal, és nemcsak mi, akik szántóföldi növényeket termesztünk. Itt a környéken vannak kisebb-nagyobb kertészetek, karfiollal, karalábéval, paradicsommal, sárgarépával. Öntöznek ugyan, de nekik is egyre nehezebb. 
– Régebben nekünk is volt repcénk meg herénk, de már nem is próbálkozunk vele. Eső nélkül meg se fogan. A kukorica is teljes KO. Maradt a gabona, meg egy kis területen a napraforgó – teszi hozzá Lacika, aki apjával közösen viszi a családi gazdaságot. – Nehéz, de én akkor is szeretem. Tudja, akit egyszer elkapott a gépszíj, annak mindig visszahúz a szíve a földhöz. Nem tudnék a szalag mellett állni egész nap a Merci-gyárban. Pedig itt van közel, Kecskeméten. 

Ízes ételek a bográcsokban 

Miközben beszélgetünk, a főzőversenyre benevezett csapatok már javában készítik a bográcsos finomságokat. A Bugacról érkezett Bodor István és Oláh Tiborné csülökpörköltet főz tarhonyával. – Nagyon el van szaladva a korom, 83 éves vagyok. Már nem megy a munka, ezért inkább ilyen helyekre járunk hétvégente. Nekem ez a szórakozás. Főzünk, jókat eszünk, közben elbeszélgetünk, sok ismerőssel is találkozunk – osztja meg velünk István és óvatosan rázza a bográcsot. 

– Ezt is nézze meg, mert ez lesz a győztes étel – szól át Majoros Gábor a szomszédos sátorból. A hatalmas bográcsban töltött káposzta fő, a gombócok olyan dundik, hogy már „kihízták” a káposztakabátokat. 

A következő sátornál, a Lócskai család csapatánál tárcsán sül a pecsenye. – A zsűri kizárta ezt az ételt a versenyből, csak bográcsban készült fogást fogadnak el. Pedig egy traktoros rendezvényen a tárcsán sült pecsenye alap – mondja kicsit csalódottan a szakácsnő, miközben almát, paprikát és hagymát is tesz a hússzeletek mellé. 

Gémes Norbert és Szabó László csapata körömpörköltet készít. – Néznének nagyot az osztrákok, ha látnák. Ott mindent kidobnak, a sertésköröm, a farok – mind megy a kukába. Itthon meg 600 forint kilója a körömnek. Sőt, még a marhalábszár legteteje is hulladék a „sógoroknál”. Tudom, mert Ausztriában dolgozom hentesként. Bár igazából a hátam közepére se kívánom a külföldet. Jobb itthon, a családdal – mondja Gémes Norbert. 

– Akkor miért vállalta? – kérdem. 
– Kell a pénz, négy gyerek van. Kettő itt jár a faluba óvodába, kettő Kiskunfélegyházán iskolába. A feleségemnek pénzügyi diplomája van, beszél németül, de amikor megtudják, hogy négy gyereke van, már nem akarják felvenni. Ha gyereked van, hátrányosan vagy kezelve, bárki bármit is mond – összegzi a tapasztalatait. 
- Ausztriában nem rossz a pénz, de nagyon hiányzik a család. Nem szégyellem, a legutóbb is könnybe lábadt a szemem, amikor telefonon hívtak kint. Úgy tervezem, hogy ebben az évben csinálom, azután szeretnék visszaszerelni Szegedre a Csillagba. Bízom benne, hogy most már engedik. 
– Miért ne engednék? 
– Amikor leszereltem, akkor a belügy azt mondta, méltatlanná váltam a szolgálatra. Pedig nem azért jöttem el, mert küldtek. Csak kevés volt a pénz. Ezt meg is mondtam nekik. 
– Mivel foglalkozna a börtönben? 
– Rabszállítással. Megvan hozzá minden vizsgám, papírom. A rabokat rendszeresen kell szállítani bíróságra, kórházba. Meg ott van a célszállítás is. Felvisznek 50 elítéltet Pestre, a gyűjtőfogházba és ott megforgatják. 
– Mit csinálnak? 
– Az elítélteket más-más fegyintézetekbe szállítják, hogy ne tudjanak kapcsolatokat kialakítani, ne ismerjék ki a helyet. Biztonsági dolog. Nem egyszerű munka az sem, ott kell lenni fejben, meg mentálisan is. Engem a sport megtanított erre. Fociztam NB 3-ban és 17 évig versenyszerűen kickboxoltam. Bár már nem látszik – mutat a pocakjára. – Az erősember-versenyen kipróbálom, mit bírok még így, 48 évesen – teszi hozzá. 

A verseny előkészületei már zajlanak, a szervezők kijelölik a pályát. Míg várunk a viadalra, kellemes, de ismeretlen illat csapja meg az orromat. Hiába szimatolok, nem tudok rájönni, mi az. 

– Bivaly. Abból főzünk pörköltet – világosít fel el Ocskó Tamás az egyik sátornál. A pusztaszeri gazdálkodó borjúként vette az állatot a mezőtúri telepen, majd otthon nevelte fel és a vágóhídon dolgoztatta fel. Arról már nem tud felvilágosítást adni, hogy kell-e különleges fűszer a bivalyhoz. - Kérdezze a szakácsot. A Zsoltit. Ő sokat tud a bivalyról – mutat a tűz mellett üldögélő férfira. 
- Több fűszer kell hozzá, mert édeskésebb a húsa. Ennyi – mondja komótosan Tábit Zsolt, aki valóban szakértő, hiszen gulyásként dolgozik a Kiskunsági Nemzeti Parkban. Igaz, nem bivalyokkal foglalkozik, mert azokat villanypásztorral vigyázzák a pusztán. - Mi a szürkemarhák mellett vagyunk, pásztorolós legeltetéssel tartjuk őket. 
Társával heti váltásban dolgoznak, hol egyikük, hol másikuk van kint a pusztán, mert – ahogyan mondja – az állattartás nem ismeri a nyolcórás munkarendet. Agyamban cikáznak a romantikus elképzelések a pusztai pásztoréletről, a pásztorkunyhóról. Tábit Zsolt rögtön felvilágosít: – Egy kis házban lakunk kint a pusztán. Azért már nem 1926-ot írunk, kényelmesebb az élet. 
– Van áram, gondolom… 
– Na, az pont nincs. Napelemmel oldjuk meg a világítást. 
– Kutyájuk is van? 
– Van. 
Szűkszavú válaszaiból is látszik: a gulyás nem az a fajta ember, aki fölöslegesen pazarolja a szót. Egy kisfiú több csomag száraztésztát tesz le mellé. 
– Mit készít belőle? – bökök rá a tésztacsomagokra. 
– Slambucot. 
– De hát az hortobágyi. 

Tábit Zsolt lassan oldalra hajtja és felemeli a fejét. Tekintetében egy jó adag dac villan: – Nehogy azt higgyék már, hogy mindent a Hortobágyon találtak ki. Apjának a fülét a Hortobágynak! Itt is vannak olyan emberek, mint ott. Teljesen mindegy, melyik tájegységet nézzük, a pásztorembernek mindenhol abból kellett főznie, amije volt. Tészta, szalonna, krumpli, kolbász, szárított hús. Ez volt kéznél. Az itteni pásztorok is ebből főztek. 

– Nem akartam megbántani, csak a Kiskunságban ritkán hallom a slambuc szót. Én öreglebbencsként ismerem. 
Erre megenyhül a tekintete: – Az az. Öreglebbencs. Meg öregtarhonya. 
Már mosolygunk egymásra. (Később, amikor hazafelé indulunk, külön megkeres a tömegben és megajándékoz egy adag isteni bivalypörkölttel.) 

Erős emberek viadala 

– Figyelem, kezdődik az erősember-verseny! Németh Géza, te kezdesz! – hallatszik a hangszóróból, mire a közönség lassan a pálya köré gyűlik. Felnőtt kategóriában hat, a junioroknál öt induló méri össze az erejét súlydobásban, súlycipelésben, kalapácskitartásban, súlyok pakolásában és gumiabroncs-forgatásban. Természetesen minden eszköz „traktoros”: a dobásnál 20 kilós, a súlyhordásnál 110 kilós traktororrsúllyal versenyeznek. (A juniorok ennél kisebb súlyokkal dolgoznak.) Üllőket és kukoricával teli zsákokat kell időre felpakolni egy platóra és traktorabroncsot kell megforgatni. Bagi László sportkommentátorokat megszégyenítő lendülettel konferálja a versenyzőket és az eredményeket. 
– Egy lendítés, két lendítés, repül, éééés földet ér. Azanyádúristenit, de szép dobás! 
– Wazze, ez most egy dobás volt, vagy csak úgy elejtetted? – viccelődik egy rosszul sikerült dobás után. 
A versenyzők is húzzák, humorosan hergelik egymást, a megbántás szándéka nélkül beszólnak egymásnak: 
– Vakulya János, te beléptél. Ez csalás! 
- Sanyi, te a szenior kategóriában indulsz? Tudod, 50 fele – haza fele… 
– Kamionos Norbi, neked könnyű a gumiforgatás, mert alacsony vagy, nem kell akkorát hajolni! 
– Neked meg a súlycipelés egyszerű, mert a pocakodon kényelmesen elfér a súly. 
Közben a fiatalokat is segítik jó tanácsokkal, hogy hogyan fogják az eszközöket, hogyan támasszák meg magukat. A falubeliek hangosan drukkolnak, a legtöbb biztatást a juniorok kapják. 
– Nyomjad neki, Milán! Nyomjad, nyomjad! – kiabálja egy asszony.– Úgy, úgy! Hallgass anyádra, tőle még én is félek! – válaszolja rá valaki. 
Erre Milán is elneveti magát, és majdnem feladja a versenyt. 

A kalapácskitartásnál már feszülnek az izmok, a súlypakolásnál pedig érezhetően fárad a csapat néhány tagja. Nem is megy mindenkinek az utolsó versenyszám, a 300 kilogrammos traktorabroncs átfordítása. A versenyt Németh Géza nyeri meg, immár hivatalosan is ő Pálmonostora erős embere. 

A viadal fáradalmait versenyzők és drukkerek egyaránt az árnyékban pihenik ki. Jóízűen falatozzák az elkészült bográcsos ételeket vagy legurítanak egy hideg sört. Közben a beszélgetés is elkanyarodik a mindennapi teendők felé. Van, akinek gyorsan haza kell szaladnia, ellátni az állatokat. Borosné Bagi Petrát például nyolcvan szarvasmarha várja otthon a gazdaságban. 

Bacsa Mihály és Almási Ferenc azt latolgatja, várható-e eső. Mindketten szántóföldi növénytermesztéssel foglalkoznak; egyikük 300, másikuk 120 hektáron gazdálkodik. 
– Régen azt mondták, hogy hét szűk esztendőt hét bő követ. Itt jó ideje már csak a szűk esztendők követik egymást. Esőbe is, terménybe is, terményárakba is. A gépek, alkatrészek ára meg emelkedik, az üzemanyagról, növényvédő szerekről nem is beszélve – sommázza Almási Ferenc. – Nem tudjuk mi lesz, mert nálunk nem úgy van, hogy csak úgy abbahagyjuk és elmegyünk máshová dolgozni. Egy egész élet munkáját, a földet, a gépeket nem lehet csak úgy egyszerűen otthagyni. Nagyon hiányzik az eső – szavai egyszerre árulkodnak keserűségről és a mezőgazdasági munka szeretetéről. 

Mintegy jelként, felhörög Mangó a teve. Lassan feláll, elindul a sátrak között, könnyít magán. 
- Lehet, hogy ez a jövő az Alföldön: tevét kell tartani – nevet fel keserédesen Bacsa Mihály.