Szegény ember bőrpuskája? Pikáns, de nem az, amire gondol

Cikkünket stílusosan úgy is kezdhetnénk, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesemondó. Akit Sebestyén Istvánnak hívnak. Őseit a történelem viharai Bukovinából sodorták ide a II. világháború idején, családja a Tolna megyei Kakasdon telepedett le. Bár csöppet sem nevezhető mesésnek az életük, mégsem száműzték a vidámságot. István édesapja tréfás ember hírében állott, édesanyjának meg szépen csengő hangja volt, sokan azért jártak a templomba, hogy őt hallhassák.

Sebestyénék tíz gyereket neveltek fel, Istán (nem elírás, a bukovinaiak a v-t „elharapják”) áll a sor végén. Időnként tíz koma és tíz komaasszony népesítette be a házukat, valóságos „parlament” sereglett össze, Trézsi hadügyminiszternek is megfelelt, mivel mindenkivel perlekedett, Rózsi pedig titokügyi miniszter volt, mert nem létezett olyan titok a faluban, amit ne ismert volna. Sokat kacagtak, énekeltek.

Persze a gyereksereg is „megfertőződött”, ahogy megtanultak beszélni, dalra fakadtak. A legkisebb Sebestyént a mesék varázsolták el. Keresztapja, Sebestyén Ádám népdalgyűjtő a régi kakasdi kultúrházban tartott egy estet. A terem végében székely népviseletbe öltözött asszonyok fontak, mint hajdanán a guzsalyosban, elöl Fábián Ágostonné Márika néni szőtte a meséket. Időnként hullámzott a kacagás, mint az aratásra váró búzatábla. Nagy hatással volt a kisfiúra, aki később előhívta emlékezetéből ezeket az élményeit.

Felnőttként a bonyhádi cipőgyárban bőr felsőrészeket húzott a kaptafára.

Látott egyszer a televízióban egy mesemondóversenyt. Nem győzte csóválni a fejét, s rögvest elhatározta, majd ő megmutatja, hogyan kell ezt jól csinálni. Be is nevezett a következő tehetségkutatóra. Hogy a zsűrit megnevettesse, így kezdte az édesapjától tanult mondókáját: „Kilencvenkilenc varjú vájja ki a szemit, kilencvenkilenc bakkecske b...a meg a seggit annak, aki ezt a beszédet végig nem hallgatja...” Szó se róla, az ítészek szeme elkerekedett. Ám az eredményhirdetéskor az elnök, dr. Mándoki Laci bácsi visszavágott: „Sebestyén Istvánhoz intézem szavaim, aki oly bátran kezdte a mesét: ez így volt, mese volt, Kelemenke segge volt, nyelved legyen rajta folt.” Itt indult el azon az úton, ami elvezetett az erotikus, szókimondó bukovinai székely történetekhez, és országos sikert hozott számára. Verseny versenyt követett, első helyezéseket, aranyminősítéseket, kiemelt nívódíjakat nyert, kétszer övé lett a Kárpátmedencei Vass Lajos Nagydíj. Óvodákban, iskolákban, művelődési házakban, nyugdíjasotthonokban szerepelt, külföldön pedig Németországban, Lengyelországban és Erdélyben, ahová rendszeresen visszajár.

Egyre nehezebben tudta összeegyeztetni a munkát és a fellépéseket. Amikor aztán a cipőgyár bezárta kapuit, az ének- és mesemondó kénytelen volt önállósítani magát. Nem pánikolt be, hiszen addigra már mint ismert előadót jegyezték. Mivel annyira eredeti, amit csinált, riválisa sem akadt. Mindenki biztatta, így bátran nekivágott a szabadúszásnak. Saját maga ura lett, nem úgy, mint korábban a futószalagnál. Mindig van annyi meghívása,  amennyi a megélhetéshez szükséges.

Eddig három CD-t készített: Tréfás székely fonó, Serkenj, lelkem! és A szegény ember bőrpuskája. Utóbbiból könyv is született, és mint kiderült, a pajzán anekdoták iránt óriási az érdeklődés. Ami pedig a bőrpuskát illeti, rossz az, aki rosszra gondol, a találó elnevezés a szegény ember feleségének alfele, ami a kellő pillanatban elpurcintja magát, merthogy az asszony előzőleg fuszulykát evett.

Kakasdon ma is szép számban élnek bukovinai székelyek, őrzik a hagyományaikat a kéttornyú, Makovecz Imre által tervezett faluházban. Éppenséggel Sebestyén Istvánt is szeretik hallgatni. Aki a hétköznapokban ugyanolyan szórakoztató, mint amikor színpadra lép. Beépültek a beszédébe a székelyes fordulatok, ahogyan találkozásunk során sem tud szabadulni az ilyesfajta sztoriktól.

Ha valami szóba kerül, biztosan továbbszövi, átkölti, és hipp-hopp, már kész is a modern köntösbe öltöztetett mese. Az alapok, a panelek sokszor csak villanásnyi tréfák az eredeti szövegekben. Vagy éppenséggel emberi jellemeket hasznosít a mesélő, így válik zsugorivá, tréfássá, pletykássá története szereplője. Minden a helyzettől függ: kinek, hol és hogyan mondja. Arannyá változtatta azokat a kincseket, amelyeket hajdanán édesapjától és édesanyjától kapott. Bizonyára ezért kapta meg nemrég a folklór Kossuth-díját, a Népművészet Mestere címet.

Végül essék szó Sebestyén István rajongásig szeretett, 92 éves nyanyókájáról, aki jólelkű, imádságos asszony volt. Nevelt egy báránykát, tapsolt neki, az meg fickándozott. A jámbor jószág a templomba is elkísérte, lefeküdt a padsor szélére, ott várta meg a vecsernye végét. Nyanyóka közölte a szeretteivel, hogy imádkozás közben szeretné kilehelni a lelkét, pontban akkor, amikor a rózsafüzérnél a Miatyánk az „Akit érettünk tövissel megkoronáztak” részhez ér. Ez a kakasdi búcsú napján be is következett. Nyanyóka estefelé arra kérte a családját, hogy vigyék át a másik szobába. Elhelyezték az ágyon, láthatóan fogyott az ereje, valaki gyertyát gyújtott. Mondani kezdték a Miatyánkot. A mama vetett egy pillantást a körülötte állókra és behunyta a szemét. „Akit érettünk tövissel megkoronáztak...” – itt tartott az ima. Hogy a halálát illetően is ilyen erős hite legyen valakinek, az felér egy csodával.