Fifi naplója: irodalmi szenzáció, és a holokauszt történetének fontos forrása

Egyszerre napló, szerelmi történet, irodalmi és kordokumentum, a holokauszt emlékének hiteles őrizője – amely most dupla kötetként a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg. Gyarmati Fanni tizenkét éven át, ilyen-olyan rendszerességgel naplót vezetett. Lejegyezte a napi eseményeket, apró-cseprő gondokat, örömöket. Hogy majd ha mindketten öregek lesznek, legyen mire emlékezni. Nem szánta ő irodalmi műnek, dehogy! Mert arra majd úgyis ott lesz költő férje, Miklós naplója.

Azt, amiért most az irodalomkedvelő tömegek tolonganak a könyvesboltokban, ő egyetlen embernek írta. Annak, aki soha nem vehette kézbe.

„Olyan gyerekek vagyunk. Este
Laciéknál vacsoráztunk, és Laci nagy
bőkezűen megajándékoz ezzel a
könyvvel. Mik kéri feljegyzésekre, de
a pontos dátum csábít a naplóírásra.
Végül is ez lesz belőle.”
(1935. február 10.)

Fanni, a huszonhárom éves nő naplóírásba kezd. Lelkesen veti bele magát az írásba, mindennap feljegyzi, mi történt. Röviden, lényegre törően ír. Mint minden pár, veszekednek, persze. Olykor gyűlölik egymást, de kibékülnek mindig.

„Húszas éveiben járó lány gondolatait olvashatjuk, aki az 1930–40-es évek hangulatát mutatja meg nekünk. Ő már emancipált nő, dolgozhat, tanulhat és keményen küzd a megélhetésért” – mondja Nemes Krisztián, a kötetek felelős szerkesztője.

Fanni kendőzetlenül ír szerelmi életükről, a szexualitásról. Többször is teherbe esik, ám férjével együtt nem látják alkalmasnak az időt arra, hogy gyereket vállaljanak. Abortuszra megy, injekciókat is kap. Az állandó félelem a teherbe eséstől rányomja a bélyegét szerelmi életükre, már óvatosabban, feszélyezettebben ölelkeznek.

Fifi és Mik egymásnak lett teremtve – tartja az utókor. Kapcsolatuk azonban nem volt zökkenőmentes. Mindketten megsínylik azt az időszakot, amikor Radnóti és Beck Judit festőművész egymásba szeretnek. Fanni és Judit férje is tud a kapcsolatról. Bár Fanni erősnek mutatja magát, naplójából tudjuk, emészti a féltékenység.

„Mik este elmegy moziba. [...] Fájt,
hogy elment, hogy nagyszerű volt a
film, és nélkülem látta, éppen Judittal.
Fájt, hogy biztos egymás mellett
ültek, összeérő vállakkal és karokkal
– egészében véve roppant ostobán és
szégyenteljesen féltékeny vagyok.”
(1942. március 6.)

Igaz, Fannit sem kerüli el a szerelem házasságuk ideje alatt: 1937-ben közös barátjuk, Schöplin Gyula foglalja el gondolatait. Emiatt állandó lelkiismeret-furdalás gyötri.

„Mikkel sem vagyok egészen rendben.
Szeretem, és az egyetlen társam, de
folyton feltolakszik a Gyuszi képe, és
bosszant. Tudom, hogy ugyanazt a
lelket szeretem két alakban, és ha
lehetne ilyesmi, talán egyszerre is
tudnám szeretni mindkettőt.”
(1937. január 2.)

Mint a legtöbb nőt, Fannit is aggodalommal tölti el az „öregedés”, az egyre több ránc. Hogy testének változását minél tovább kitolja, aktívan sportol, télen síel, nyáron úszik és teniszezik. (Apropó, síelés: bár az elhíresült közös kép azt sugallja, Radnóti mégsem szeretett síelni. Lusta volt, és sokszor alig lehetett dél előtt kirángatni az ágyból.)

„...a ráncok már nem tűnnek el soha,
sőt hiába volt a fekvés, nem simultak
el, és csak mélyülnek még jobban. Jaj,
nem lehet végiggondolni ennek a szörnyűségét,
hogy visszavonhatatlanul
elmúltak a dolgok, és elmúlt a hamvasságom.”
(1937. november 30.)

Ahogyan azonban a budapesti, magyar légkör egyre fullasztóbb, a háborús hírek közelednek, végül elérik Fanniékat is, úgy válik egyre mélyebbé az írás. Már nem csak gyorsan papírra vetett félmondatokat olvashatunk.

Szavait áthatja a szerelem és az aggodalom Mik iránt. Mert bár a naplót Fanni vezeti, annak főszereplője egyértelműen Miklós. A fiatal nő tele van szorongással. Félti a költőt, vajon ír-e, tanul-e eleget. Reszket érte, lesz-e munkája, elismerik-e majd költeményeit. És ha mégis polgári állást kapna, az vajon károsan hatna a hivatására, a költészetére?

Fifi számára nem is kérdés: kortársai között Miklós a legjobb. A nő nemcsak múzsája, de kritikusa is a költőnek, nem egy verséről tudunk, amelyet Radnóti a felesége kérésére írt át (például az Október végi hexameterek címűt, 1942 novemberéből).

De Fannit nem csak a házastársa alkotásai érdeklik. Élénk figyelemmel kíséri az irodalmi újdonságokat, kritikáját sem tartja meg magának. Ha valakit tehetségtelennek tartott, nem hallgatja el a véleményét. De elismerését is szívesen fejezi ki, Szerb Antal Utas és holdvilág című regényétől el volt ragadtatva, még Márai Féltékenyekénél is többre tartotta, sőt levelet is megfogalmazott:

„Kedves Tóni! Eddig minden könyve
után úgy éreztem, hogy köszönetet
kell mondanom, amiért megírta. De
most annyira kényszerítően érzem
ezt, hogy csakugyan meg is írom. Azt
hiszem, egyetlen sajnossága van a
könyvnek, hogy magyarul íródott, és
így kicsit máris elvetélt.”
(1937. október 17.)

A pár pezsgő irodalmi életet él, kis lakásukban egymásnak adják a kilincset a vendégek. Jó viszonyt ápolnak József Attilával; bár Fanni nem minden versétől volt elragadtatva, szerette a „kis Tillát”.

„Álmomban láttam, mintha feltámadt
volna, az ajtó előtt várt, és Mik nem
mert kijönni. Megkeményítettem
magam és kimentem hozzá. Csak a fél
arcát mutatta felém, a másikat tapintatból
nem akarta, azt mondta, az volt,
ahol a vonat keresztülment, és tréfás,
kötekedő hangján bekiáltott Mikhez,
hogy ugye fél és irigykedik, mert ő nem
olyan halállal halt meg, ahogy általában
a költők szoktak, tüdőgyulladásban meg
hasonlókban, ő maga választotta ki a
legkülönösebbet.”
(1937. december 31.)

Fanni naplója a holokauszt fontos forrása lehet. Részletesen számol be a közhangulatról, a házaspár életét is meghatározó zsidótörvényekről. Állandó félelemben élnek, egyre több barátjukat viszik el munkaszolgálatra. Küzdenek, mégpedig a végsőkig. „Nem akarják elhinni, hogy mindaz a szörnyűség, amiről egyre több hír számol be, velük is megtörténhet, pusztán faji, etnikai okból – elemzi a naplóbejegyzéseket Nemes Krisztián. – Igaz, megkeresztelkedtek, azonban nem azért döntöttek így, hogy ebből bármiféle előnyük származzon.” Az országot sem akarják elhagyni, pedig saját bőrükön is egyre jobban érzik a háború borzalmait. Miután Miklóst elviszik, Fanni egy ideig Pécsett bujkál apácaként, a fővárosba visszatérve végigköveti és dokumentálja az eseményeket. Budapest ostromát a legfontosabb frontvonalon éli meg: unokahúgával és annak vőlegényével egy pasaréti villa alsó szintjén élnek. A borzalmak között a remény tartja benne a lelket, bár folyamatosan aggódik férjéért, akitől egy idő után nem érkezik levél. 1946 augusztusában válik bizonyossá, Mik nincs többé.

„Azt mondtam magamban, hogy én
már nem is élek, befejeződött az életem,
ha Miklós nincs többé, és most
mégis újra kezdek írni.”
(1946. augusztus 19.)

Pár bejegyzést ír még, majd szeptember 9-én végleg befejezi a naplóírást. „Alkonyatig cigarettázom, mélyen, felnőttesen az ablakban, és csorog a könnyem. [...] Belefojtom magam egy jelentéktelen, szellemeskedő Paul Monrad-regénybe, amit már régen elkezdtem, aztán abbahagytam.” Majd’ hetven évet él még Miklós nélkül. Sosem ment újra férjhez.