Kastélymentők: Szállodák közt a legszebb

Minden Moszkvában kezdődött. Történt, hogy a nyolcvanas években egy ifjú vietnami lány közgazdász-informatikusnak tanult az orosz fővárosban, ahol seregnyi, a keleti blokk és a hatalmas Szovjetunió megannyi nációját képviselő fiatal okult: észtek, bolgárok, oroszok, ukránok, azeriek, üzbégek, magyarok, lengyelek… Reményekkel, álmokkal „megpakolva” loholtak előadóteremből előadóterembe, tanulás-rohanás közben ismerkedve egy sajátos sorsú világvárossal, ismerkedve a távoli országokból érkezett diáktársakkal, kollégistákkal, leendő kollégákkal. Ahogy az lenni szokott, szerelmek is szövődtek a Moszkva folyó partján. László és Thien is Moszkvának, a diákéveknek köszönheti a kapcsolatát. Phan Bich Thien névjegyén ma ez áll: „a Magyar– vietnami Kapcsolatért Közhasznú Alapítvány elnöke.” Még évekkel később sem gondolt arra, hogy végleg Pest-Budán ragad.

– Csak 1998-ban határoztuk el, hogy itt fogunk élni. Eldöntöttük azt is, hogy valami olyannal szeretnénk foglalkozni, ami túlél bennünket. A Fried család hajdani birtokára véletlenül bukkantak rá Simontornyán. Nem fogadta őket főúri pompa.

A legtöbben csak problémahalmaznak látták volna a szebb napokat megélt kastélyt és környezetét a maga omladozó torzóival, leszakadás előtti állapotban tétovázó födémjeivel, burjánzó cserjéivel, de a Fried család örökségét felvállaló új tulajdonosok korunk átlagbefektetőitől sokban különböztek. Nem pusztán hasznot hajtani érkeztek Simontornyára, hanem – szó szerint és átvitt értelemben is – építkezni. És addig serénykedtek, mígnem a Friedkastélyt Magyarország Legszebb Szállodájának nyilvánították, idén pedig a Magyar Turizmus Minőségi Díj szintúgy Simontornyára került. Maga a birtok 3,5 hektárt tesz ki. A kastélyba franciaparkból jutunk. Létezik olyan szoba, ahol bambuszpadlón surran a láb. A Liliom-ház medenceterében a víz sárkányszájakból buzog. Kelet és nyugat birodalma a tolnai dombokon. Egy olyan vidéken, ahol egyébként a mélyszegénység, a nincstelenség, a reménytelenség jellemző. Egy olyan kisvárosban, ahol a valaha ezreket foglalkoztató bőrgyár semmivé lett, hiába varrták éppen itt az Adidas vb-labdáit. Ma gaz veri fel az árokpartot. A gyár elhagyott épületeinek betört üvegablakain olykor azért át-áttör a napfény.

A híd túloldalán helyes kis korzóra bukkanunk. Szemközt Petőfi markáns szoborarca emlékeztet a környék jelentős, de már-már elfeledett irodalmi szerepére, múltjára. Apropó, szépirodalom. Phan Bich Thien maga is író, műfordító. Petőfi Sándor verseit vietnami nyelvre fordította.

Azt mondja, csak Puskin mércéjével mérhető, amit a magyar költőóriás alkotott. Ady is egy óriás, fűzi hozzá, de nem érzi magához olyan közel, mint Petőfit. Az író-menedzsernek három saját kötete jelent meg eddig, mégsem dicsekszik. Távol áll tőle a hangoskodás, a kérkedés.

– Én a szülőföldemen azt tanultam, hogy őseink tisztelete nélkül semmire nem juthatunk. Buddhista vagyok. Nyugodt, harmóniára törekvő személyiség. Olyasvalaki, aki Buddhától tudja, hogy kapni csak akkor tudunk, ha adunk is. Meséli, hogy a keleti emberek csoportban gondolkodnak, ezért nem mindig érzi jól magát abban a közegben, amely ma Magyarországot jellemzi.

– A nyugati ember túl individuális. Nekem, nekünk mindig fontos, mit gondol, mit érez a másik ember; hiszen a csoportunk tagja – magyarázza.

A sajátosan közép-európai, mégis nyugatias gondolkodásmódunkról megállapítja: az a baj, hogy gyakran állítjuk választás elé magunkat. Európában, általában a nyugati civilizációkban a „vagy” a kulcsszó, Ázsiában, a keleti országokban az „és” szócska hangsúlyosabb. Az „és” azt jelenti, hogy Buddhában és akár Jézusban is hihet ugyanaz az ember. Úgy fest, kompromisszumkészebbek, megértőbbek, halkabbak a Mekong deltájában élők.

Csendesen azt is megállapítja Thien asszony, hogy a magyar mára nagyon bürokratikus piaccá vált.

– Itt sok most az akadály. Temérdek a papír, túl sok az akta; a lényeggel nemigen lehet foglalkozni. De én türelmes, fegyelmezett ember vagyok. Megpróbálok így és itt boldogulni – nyugtázza. – Jövőre lesz tíz éve, hogy megnyílt a kastély! – fűzi hozzá alig leplezett büszkeséggel, egyszersmind megértetve, miért bizakodó váltig. Azt mondja: Csőszné Kacz Edit polgármester asszonnyal jól megértik egymást, ahol tudják, férjével igyekeznek segíteni a Tamási járás nehéz sorsú városát. Hogyan? Például úgy, hogy megpróbálnak munkát biztosítani a helybélieknek.

A Fried-kastélyban simontornyai lakosokat foglalkoztatnak a recepción, a felszolgálók között. A masszőrjük – akit maguk írattak be tanfolyamra – szintúgy e városka szülötte. – Ez a kastély egy kis minta, azt remélem – mondja, s közben tűnődve belekortyol a zöld teás bögrébe.

Lassan feloldódik. A gasztronómia kerül szóba, s ő lelkesen mesél a lecsóról, amit itt ismert meg, és kedvenc ételeinek egyike lett; a hurkáról, amiben két, látszólag eltérő kultúra hasonlóságát véli felfedezni, noha Vietnamban mogyorót töltenek a doiba, míg nálunk ugye rizst. Amondó: a cérnametélt és az üvegtészta léte újabb bizonyíték arra, hogy a magyar ember nem is oly távoli „rokona” a vietnaminak.

Egyébként 2015-ben lesz hatvanöt éve, hogy a két ország felvette egymással a diplomáciai kapcsolatot. Thien asszony abban bízik, hogy jövőre a két nemzet még szorosabbra fűzheti a szálakat, s ebben a gazdasági értelemben sem haszontalan kapcsolatkeresésben rá bízvást számíthatunk.

Addigra a kastély mögötti dombon a buddhista szentély is kapocsként szolgálja majd a keleti és a nyugati kultúra Tolna megyei „összekapaszkodását”.

– Persze a legfontosabb kapocs a család – sommázza Phan Bich Thien. Zárásképp még szinkronúszó lányairól is mesél. A két gimnazista ma már a magyar válogatottat erősíti. S miként édesanyjuk, ők is két országhoz, két kultúrához kötődnek. – Bajban vagyok, amikor azt kérdezik, hol az otthonom. Két országban érzem otthon magam: Vietnamban és Magyarországon.