Az én képernyőm: Önmagukat adják

Szép arcú lány, szép arcú fiú igyekszik befeketíteni a másikat. A fiú állítólag ocsmányul beszél a benti lányokkal. A lány – aki kinn hagyta a kisgyermekét, hogy bejöhessen a villába – viszont be-bepiálgat. Ezt mondja a fiú (aki amúgy máskor ocsmányul szokott):

– Egy anyának példát kellene mutatnia. Nem pedig úgy lerészegedni, hogy a földön fetrengjen!

Taps, fütty. (Taps a fiú hívei részéről, fütty a lány barátaitól.)

Mire a lány:
– Nem hinném. Én önmagamat adom. Akkor játszanám meg magam, ha nem innám meg a magamét!

Taps, fütty. És a kamera egy meghatottan bólogató, középkorú nő arcát mutatja, alighanem a leányzó büszke anyukája. És miért is ne lenne büszke: lám, milyen sokan nézik most a gyermekét… De én már tovább nem tartozom a nézők közé, s azt gyanítom, olvasóim túlnyomó többsége sem.

Kapcsolgatok ide meg oda. Mint mindenkinek, nekem is vannak olyan kedvenc filmjeim, amibe csak belekukkantani akarok, aztán azon veszem észre magam, hogy már végig is néztem, akár századszorra. Ilyen például a Keresztapa, ami író, zeneszerző, rendező, jelmeztervező, díszlettervező, operatőr és színészek tökéletes találkozása, olyan kegyelmi állapot, ami remekművet szül. Megbeszélem magammal, hogy csak az esküvői jelenetet nézem meg, és lám, mire felocsúdok, máris az új, ifjú keresztapa kezét csókolják az öreg maffiózók...

Mindig ugyanígy járok a Hairrel is, „pechemre” ezt is gyakran adják. Megnézem Berger táncát az asztalon, gondolom én – s lám, a nagyszájú fiú már be is hajózott a Vietnam felé tartó repülőgépbe… Ez az 1979-ben készült háborúellenes musicalfilm a szívem csücske. Bár még jó, hogy soha nem voltam hippi, de velük egyszerre voltam fiatal. S ez a film – függetlenül az adott kortól – az ifjúság mindenkori lázadásáról, mást akarásáról szól, ma, 36 év után is ugyanolyan dinamikusan, frissen, tisztán.

Azt hiszem, hogy ehhez egy olyan formátumú európai filmrendező is kellett, mint a cseh-amerikai Milos Forman. Ahhoz, hogy az eredeti, sikeres, nagyon amerikai Brodway-musicalből egy annál nagyságrendekkel jobb, mert egyetemes művet hozzon létre, előbb meg kellett csinálnia a már amerikai Száll a kakukk fészkére, s még előbb a cseh Fekete Péter, az Egy szöszi szerelme vagy a Tűz van, babám! című filmeket. Emlékszem, micsoda felvillanyozódás volt ezekkel a cseh újhullámos filmekkel találkozni a pesti kis klubokban. Milyen öröm volt ráismerni például a tűzoltóbál működésében, a karakterekben az akkori világunkra. Ráismertek  persze az illetékesek is, nem sokáig játszották a mozik…

Erről a nagyszerű művészről, fantasztikus emberről, vagány férfiról, Milos Formanról láthattunk most többrészes dokumentumfilmet a Duna Tévén, Amibe nem halsz bele… címmel. Hozzágondolva a mondás folytatását: …az megerősít. Mert bár Los Angelesben tárt karokkal fogadták a hazájából 1968-ban elmenekült rendezőt, azért azt senki nem gondolta, hogy emigránsként, negyvenen túl páratlanul ragyogó pályát fut be. Hogy a fentieken kívül sok millió nézőt vonz még az Amadeusszal is, amit majd újra Prágában forgat, még az átkosban, 1984-ben, sok kompromisszum árán (bár ezekből a filmen semmi sem látszik). Hogy Oscar-eső hull a fejére. Hogy a legnagyobb sztárok érzik megtiszteltetésnek, ha vele dolgozhatnak.

Forman amerikai magabiztossággal, cseh öniróniával, európai sármmal beszél életéről. Anekdotafüzérekbe rejti keserves korai gyerekkorát, háborús árvaságát, kommunista elit kollégiumi diákéveit. S harcait a cenzúrával, a fafejű bürokráciával, majd a tengerentúlon a haszonelvűséggel. Beszél a barátokról, társakról, gyermekeiről (két ikerpár apja, összesen négy fiúé), és Prágáról, az örökre meghatározóról, de mégis elhagyottról. Jó hallgatni, jó nézni.