Beatünnep az Arénában

A budapesti fellépést decemberben megelőzte a szintén telt házas veszprémi, győri és debreceni koncert, a Sportaréna – ezúttal Beataréna – jegyei pedig olyan hamar elfogytak, hogy végül a rajongók nagy örömére a szervezők nyilvánossá tették a december 27-i főpróbát is. „Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat...” – hangzott fel az Aréna színpadán, és a 12 ezres közönség is énekelt.

A kivetítőn megjelent az évekkel ezelőtt elhunyt két régi társ, Pásztory Zoltán és Illés Lajos – most Pásztory helyén a doboknál egykori tanítványa, Szörényi Örs (Szörényi Levente fia) ült. A nézőtéren ősz fejek sokasága, a fejekben és szívekben az első koncertek emléke. Milyen jó, hogy ők öten találkoztak 1964–65-ben: új úton indult el az addig hagyományos könnyűzenét játszó Illés-zenekar. Jómagam tévéműsorok után 1969 őszén láthattam őket „élőben” Kalocsán: beleadtak apait-anyait. S ez így volt mindig, minden koncertjükön.

A legemlékezetesebb számomra mégis az a kiskőrösi este, amikor először hallottam – akkor Koncz Zsuzsa előadásában – a Ha én rózsa volnék című Bródy-dalt. Most Bródyval együtt énekeltük, a Beatünnep himnuszaként. Harminchárom szám hangzott el: tizenhét „Illéséktől”, tizenhat pedig remek ifjú követőiktől, Tóth Gabitól Feke Pálig, Szabó Ádámtól az Anna and The Barbiesig. A főszereplőket dicséri: nem magukat ünnepeltették, hanem a magyar beatet – amely persze nélkülük sokkal kevesebb lenne.

Velük együtt voltunk fiatalok, amikor e lázadó zene hírnökeiként kimondták: „Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ...” Azóta sok minden megváltozott, de ma is akadnak, akik úgy hiszik: csak az övék. A Beatünnep legfontosabb üzenete: nem gondolhatják komolyan...