Emberkert szomorú gyerekekkel: mondvacsinált árvákból turistalátványosság

Az álmos reggelen végigtekerek szakadt biciklimmel a turistáknak szánt, színes sziemreapi piac mellett. Asszonyok csecsebecséket árulnak, férfiak gumikerekekkel egyensúlyoznak a fejükön, gyerekek kiáltozva futnak el mellettem a porban. A Kambodzsa északnyugati részén fekvő várost keresztbe szelő kis folyóban növények lebegnek, ahogy áthaladok a hídon, gyökereik jól látszanak a kristálytiszta vízben. Még nincs kilenc óra, de a hőség már most izzadtságot ver homlokomra. Kanyargok a virágokkal és parkokkal tarkított város buddhista templomai között, a fiatal, vörös ruhás szerzetesek nevetve integetnek. Visszaintegetek.

Megállok a pékség előtt, bagettet veszek. A boltos már jól ismer. Két mezítlábas kisfiú figyel a mellettem lévő kapualjból. Az egyik hatalmas szatyrot cipel a hátán. Nem mer közelebb jönni, de tekintete a reggelimet pásztázza. Amikor rámosolygok, felém lép. Szólok a boltosnak, adjon még egy bagettet meg két banánt is. Nem engedi, hogy kifizessem. A kisfiú szégyenlősen elmosolyodik, amikor felé nyújtom az árut. Elveszi, a szeme huncutul csillog. Nejlonszatyrát a földre dobja, a bagettet azonnal kettétöri, és odaviszi a kapualjban megbúvó társának.

XXX

Kambodzsa Magyarországnál csaknem kétszer nagyobb ország a Thai-öböl partján. A volt francia gyarmat 1953- ban nyerte el függetlenségét. Huszadik századi történetében a háború, a politikai instabilitás és a tömeges népirtás a mindennapi élet szerves részévé vált. Bár a vörös khmer rezsim óta már felnőtt egy új generáció, és az ország lassan újjáéled a terrorból, ennek ellenére a terület még ma is Ázsia egyik legelmaradottabb, legszegényebb része. A 13,5 milliós lakosság egyharmada él napi 300 forintnyi fizetésből.

A vörös khmerek negyven évvel ezelőtti rémuralma idején – a több mint kétmillió áldozat mellett – sok százezer gyermek maradt árván. Az UNICEF adatai szerint az árvaság ismét 75 százalékkal nőtt az utóbbi évtizedben. Kambodzsának kétségtelenül ma is nemcsak a szegénységgel és az ivóvízhiánnyal kell szembenéznie, hanem az árvák jelentős számával is. A mai hivatalos adatok szerint 550 ezer gyermek él szülei nélkül.

XXX

A háromszobás hotelem tulajdonosa, Rada szerint a fővárosban, Phnompenben és a turistaközpontnak számító Sziemreapben (Angkor világhírű romvárosa mellett fekszik) az árvaság nagyon is jól eladható.

– Tizenöt évvel ezelőtt még alig lehetett árvaházakat találni. Most? Minden sarkon épül egy. Nemcsak a tuktukvezetők (motoros tricikli – a szerk.), de még utazási irodák is külön délelőttöket szerveznek a turistáknak árvaház-látogatás címén. Tudja, hogy hívjuk mi, helyiek ezeket a mesterségesen kialakított árvaházakat? Emberkerteknek. Ha a nyugatiak nem rángatnak minden utcán kolduló, szegény sorsú gyermeket árvaházba a saját országaikban, mi jogon teszik ezt itt, Kambodzsában? Idejönnek, szétnéznek, elhiszik, amit az árvaház-tulajdonosok el akarnak velük hitetni, és anélkül, hogy vennék a fáradságot, hogy a tényeknek utánanézzenek, adakoznak. Úgy, hogy tulajdonképpen azt sem tudják, mire is adják azt a rengeteg pénzt.

Rada hozzáteszi: nyilvánvaló, hogy az árváknak minősített gyermekek száma megnövekedett, és maguk az árvaházak úgy működnek, mint egy vállalkozás.

Egyszerű a képlet: a szomorú szemű, éhes gyermek látványa vonzza a külföldi adományozókat. Amikor a turisták megérkeznek, a gyerekek táncolnak, énekelnek, együtt nevetnek az idegenekkel, aztán előkerülnek a kis fémdobozok, és már jöhet is az adakozás. A leghatásosabb trükk, amikor egy magát helyi vezetőnek nevező egyén kiviszi a gyanútlan külföldieket egy darab földre, ábrándos szemmel körbenéz és patetikusan előadja, hogy micsoda gyönyörű, érintetlen táj is ez, ősi családi birtok, ide árvaházat szeretne. De hát az anyagi körülmények… Erre a színjátékra nemcsak a szívek nyílnak meg, de a zsebek is.

A legtöbb gyermek, aki ezekben az „árvaházakban” él, nem árva, még csak nem is félárva. „Csupán” szegény családba születtek, a szülők beadják őket a jobb ellátás, a tanulás és a szebb jövő reményében.

Rada egyik alkalmazottja, a 22 éves Soy is egy ilyen „árvaházban” nőtt fel. Szüleivel és 12 testvérével egy háztartásban nehezen éltek meg, így a család úgy döntött, a három legfiatalabbat beadja.

– A két húgom és én másik 45 gyermekkel laktunk együtt, de ezek közül csak egyetlenegy volt árva. A többinek volt anyja, apja vagy fiatal nagyszülei. Amikor látogatók jöttek, a nevelő megkért minket: mutatkozzunk szomorúnak, mondjuk azt, hogy bár jó sorunk van, sokszor éhezünk. Ez éppen elég volt a turistáknak. Akkor nem éreztem ebben semmi rosszat, gyerekfejjel csak azt láttuk, hogy ha engedelmeskedünk a ránk felügyelő felnőttnek, az idegenek játékokat adnak nekünk. Ma már tudom, hogy csak kihasználták az ártatlanságunkat.

Soyhoz hasonlóan megszámlálhatatlan, „árvaházban” lévő gyermek származik nincstelen, de teljes családból. Ennek oka, hogy aktív toborzók működnek közre a kiskorúak összeszedésénél. Járják a falvakat, hogy meggyőzzék a tudatlan szülőket arról, mennyivel jobb élete lesz a gyermeküknek ezekben a mesterséges intézményekben. Ha a szülők akadékoskodnak, akkor egy kambodzsai viszonylatban tisztességes összeget ajánlanak fel a gyermekért.

XXX

Sziemreapből Phnompenbe utazom, hogy részt vegyek a Choice (vagyis választás) nevű, többnyire angol önkéntesekből álló nonprofit szervezet munkájában. A helyi szociális munkásokkal karöltve egy jól működő alternatívát dolgoztak ki az árvaturizmus felszámolására. A szervezet abban hisz, hogy a nincstelen családokat össze kell, megfelelő segítséggel össze is lehet tartani, és igenis meg lehet akadályozni, hogy a gyermekek „árvaházba” kerüljenek.

Ehhez viszont elsőként a szegénység kérdésére kell élhető választ találni. Kambodzsa lakosságának egyharmada ugyanis még mindig ugyanolyan körülmények között él, mint ezer évvel ezelőtt: legtöbbjük bambuszból eszkábált házban lakik, pálmalevél födéllel, ivóvíz és áram nélkül...

Az önkéntes szervezet tagjai arra tették fel az életüket, hogy Kambodzsa legszegényebb rétegét – így a koldusokat, földnélkülieket, nyomorban élőket – támogassák. Hogy biztosítsák számukra az ingyenes, rendszeres orvosi ellátást, az élelmezést, a gyermekek oktatását, mégpedig ott, ahol élnek: a falvakban, a közösségekben, a nyomornegyedekben. A szervezet hetente négy alkalommal oszt külföldi adományokból megvásárolt alapélelmiszert – rizst, babot, ivóvizet, gyermektápszert –, és hetente egyszer tart orvosi vizsgálatot mintegy kétszáz család részére a Phnompenhez közeli, elhagyott területeken.

XXX

Az egyik vasárnapon velük tartok. Miután kora hajnalban bepakoljuk a teherautóba a már kiporciózott heti ételadagokat, ivóvizet és orvosi felszereléseket, hatod magammal megkezdjük utunkat. A teherautó hátuljában zötyögve három önkéntes színes lufikat vesz elő, és állatfigurákat hajtogat belőlük a gyerekeknek. Ez, mondják, elmaradhatatlan része a látogatásuknak. A poros földúton hamar megérkezünk a sebtében felhúzott viskókból álló faluhoz, a családok már a házak előtt állnak, és várnak minket. Amint leszállunk a kocsiról, a visító gyerekek megrohamoznak minket, és a magasba tartott lufik után ugrálnak. Sziemmel, az egyik kambodzsai önkéntessel kezdem meg az ételosztást. A családok a házaikban várják ki a sorukat, tudják jól, mindenkinek jut élelmiszer bőven. Az egyik 3 × 3 méteres apró bambuszkunyhóban egy fiatal, velem egykorú nő ül a padlón, keservesen sírva. Ikerpárt tart az ölében, alig kéthetesek. Mellette egy négyéves forma kisfiú néz riadtan hol ránk, hol zokogó anyjára. Sziemtől tudom, hogy a nőt a férje teljesen magára hagyta – ház, élelem, pénz, jövő nélkül –, még akkor, amikor az asszony másodjára terhes lett. Három hónappal ezelőtt érkezett a faluba, az itteniek fogadták be, s ajánlották fel neki és gyermekeinek az üresen álló kunyhót. A fiatal nő rám néz, kétségbeesetten felém nyújtja az ikreket, majd sírva khmerül mond valamit. Sziem fordítja.

– Azt akarja, hogy vidd magaddal őket.

Önkéntelenül megrázom a fejemet. Erre az asszony még hangosabban felzokog.

Sziem hozzálép, megsimogatja az ikrek fejét. Megpróbálja megnyugtatni az anyát: biztonságban van, a falusiak és a Choice is gondoskodni fog róla meg a gyermekeiről.

A következő házban egy idősebb pár lakik, egyetlen helyiségben nyolc gyermekkel. Amikor átadom nekik az élelmiszercsomagjukat, a férfi megrázza a fejét, és a szerencsétlenül járt fiatalasszony kunyhójára mutat. Nekik nem kell, annak a családnak nagyobb szüksége van rá.

– Látod, ezért szeretem ezt a munkát – mondja Sziem, miután végzünk az utolsó családdal is. – Megmutatja, hogy mi a legjobb az emberi nemben. Másoknak adni, amikor neked van, nem nagy áldozat. Amikor neked sincs semmid, és a legkisebb vagyonodat is megosztod a nálad szerencsétlenebbel, ez viszi előre Kambodzsát.

Az ételcsomagok kiosztása után az általános orvosi vizsgálat következik.

Az amerikai orvost körbeülik a felnőttek és a gyermekek, majd a róluk vezetett karton szerint névsorban, egyesével ráállnak a mérlegre, megmutatják a torkukat, és nagyokat lélegeznek, amíg a tüdejüket hallgatják. Az idősebbek vérnyomását én mérem. Ha a rászorultaknak kórházi segítségre vagy fogorvosra van szükségük, őket az önkéntesek saját autóikkal szállítják Phnompenbe.

A Choice azonban nem csak élelemmel és orvosi ellátás biztosításával segíti a szegényeket. Lehetőséget ad a gyermekeknek a tanulásra is, kooperációban dolgozva szakmunkásképző intézményekkel, fodrászüzletekkel, éttermekkel és hasonlókkal.

XXX

A kambodzsai kormány is tisztában van az álárvaházak működésével.

Ezért 2006-ban kötelezően elrendelte minden egyes árvaháznak és minden egyes ott lakó gyermeknek, valamint azok családi hátterének nyilvántartásba vételét. Ez azonban igen kevés, a hamis árvaházak bezárása szinte lehetetlen.

Kambodzsa ma egyetlen alternatívát nyújt a helyzet kezelésére: napközi otthonokat létesített, ahol azok a gyermekek, akik nem járnak iskolába, élelmet kapnak és önkéntesek segítségével tanulnak. Ezek egy közösségen, falun, nyomornegyeden belül működnek, és a nap végén a gyerekek hazamennek a családtagjaikhoz, nem szakadnak el tőlük véglegesen.

Nem lenne igazságos azt kijelenteni, hogy Kambodzsában minden árvaház csak álca, egy jól megszervezett üzlet része. Itt is találunk nem egy olyan helyet, ahol a működtetők valóban segíteni akarnak a családoknak és a gyerekeknek. De ahhoz, hogy bármelyikük munkáját is jó szívvel támogassa az ember, tanácsos alapos kutatást végeznie. Merthogy a külföldi tőke beáramlásának a célja nem a családok szétválasztása, hanem éppen ellenkezőleg, azok összetartása kell, hogy legyen.