Grétsy László: Nyelvében él...

Külföldi forrást szándékosan nem idézek, mert bár több is van ilyen, a tartalmi egyezés még nem teljes azonosság, s különben is mi, magyarok ezt a mondást, amely elvben minden nyelvre érvényes, szeretjük elsősorban a magunk nyelvére, azaz saját magunkra vonatkoztatni.

A szállóigék jeles gyűjtője, Tóth Béla már 1895-ben, Szájrul szájra című klasszikus művében nekigyürkőzött a probléma megoldásának, s bár több lehetőséget is fölvetett – Bessenyei Györgytől, Kisfaludy Sándortól és Károlytól, Kölcseytől, Széchenyitől, Aranytól is idézett hasonló, de azért bizonyos fokig eltérő formát –, kénytelen volt elismerni, hogy „tovább kell keresnünk a forrást”.

Nos, örömmel jelenthetem: jó néhány éve fény derült a rejtélyre, azaz már tudjuk, honnan származik ez az idézet. A szólás atyja egy XIX. századi, a saját korában igen jól ismert erdélyi történetíró és lapszerkesztő, Kőváry László. Az a műve, amely bennünket érint, a Székelyhonról című, 1842-ben Kolozsváron megjelent kötet, amely a Székelyföld minden táját, helységét bemutatja, mégpedig romantikus hevülettel.

A könyvnek Laborfalva című kis fejezetében olvashatjuk a következőket: „Mert ha bémegyünk egy fővárosba s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. (…) Itt veszi elő az utazó csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, művészit, előkelőit, polgárát st. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.” Hogy pont Laborfalváról írva állapítja meg Kőváry, hogy „Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet”, az nem véletlen. Akkor már a pest-budai Nemzeti Színház fiatal vezető színésze volt Laborfalvi Róza, aki néhány évvel később felesége is lett a nagy írónak, Jókai Mórnak. Annak a Jókainak, akinek székelyföldi útján történetesen Kőváry volt a választott kísérője…