Méghogy 'csak magukat hibáztathatják'? - Lakat alatt a kenyér

A levél feladója karácsonyi adománygyűjtésünkről mondott véleményt. Meglátogattam az idős, tanyán élő házaspárt, akik maguk is a szegénységből kapaszkodtak ki, s rengeteg munkával teremtettek a családjuknak tisztes megélhetést. A legfőbb érvük az volt, hogy ők is gyakran keresnek embert a szőlőbe és más mezőgazdasági munkákhoz, de nem jön senki – inkább sorba áll segélyért.

Olykor a lapunkhoz segítségért fordulók közt is találkozom ilyen emberekkel. Mindig bosszant, ha kiderül valakiről: kérni tud, de a munkától úgy fél, mint a tűztől. Hihetetlen, milyen kifogásokkal képesek előállni némelyek, ha dolgozni mehetnének, vagy csak a saját kertjüket kéne megművelniük.

Segítséget kérő olvasóink között azonban egyáltalán nem ők vannak többségben. Karácsonyi adományainkból ráadásul minden évben azok részesülnek, akiknek a nehéz helyzetére mások hívják fel a figyelmünket. Szívszorító leveleket kapunk, melyeknél a személyes találkozások sokszor még döbbenetesebbek.

Nem felejtem el azt az erki asszonyt, akihez úgy toppantam be, hogy egy hónappal azelőtt öngyilkos lett a fia. A miértre csak annyit tudott mondani: – Ennünk sincs mit, kéregetni nem akart.

Egy másik asszonyt Tarnazsadányban pedig éppen fél órával azután hívtam fel, hogy meghalt a férje. Öt gyermeket neveltek, és Csaba cigány emberként tüdőrákosan is dolgozott, amíg csak bírt. Mikor 2013 karácsonyán náluk jártam, még bíztak benne, hogy meggyógyul.

Amikor most újra elmentem, vittem az akkor készített fényképeket is. Ahogy Bea magához szorította a férje képeit, abban minden benne volt. – Nem adom fel… – ezzel búcsúzott.

Tragédiák sorával találkozunk, míg eljuttatjuk adományainkat a bajban levő családokhoz, magányos, beteg, idős emberekhez. Úgy látszik, a legszegényebbek korán halnak, mert azok közül, akiket az évek során viszonylag még fiatalon megismertünk, többen már nem élnek.

De elég csak egy súlyos betegség vagy baleset, hogy a család padlóra kerüljön. Jól keresett az a 41 éves szabadkígyósi férfi is, aki a nyáron felborult az autójával. Egyik karja 16 helyen eltört, semmire sem tudja használni. Egy évre leszázalékolták, havi 42 ezer forintot kap. Felesége gyesen van, egyik gyermekük három-, a másik másfél éves, most nagyon nehezen élnek. S a legszörnyűbb, amikor a gyermeket éri baleset.

Jártam olyan idős asszonynál, aki három gyermekét vesztette el így. Évtizedek teltek el azóta, de nincs óra, hogy ne gondolna rá.

– Rettenetes a magány – mondta, s ezt sokan panaszolták. Olyanok is, akiknek vannak gyermekeik, de nem jönnek és nem is telefonálnak soha. Még jó, ha a szomszéd néha benyit. S miközben az egyedüllét oly sokakat gyötör, mások a családjukkal nyomorogva próbálják a nincset beosztani.

Orosházán például a temetővel szemben négy család lakik egy hosszú, kopott parasztházban: négy nemzedék, nyolc felnőtt és nyolc gyerek. Elzárják a kenyeret, hogy legalább a gyerekeknek reggelenként jusson egy-egy szelet. Visszasírják a régi időket – mint ahogyan sok cigány család –, amikor még volt téesz háztájival, s munkát adott az ipar is.

Jómagam vagy harminc helyen jártam másfél hónap alatt. Lisztet, cukrot, étolajat, tésztát, szaloncukrot, kakaót, gyümölcsöt vittünk – nagy családokhoz és egyedül élőkhöz, fiatalokhoz és idősekhez, cigányokhoz és nem cigányokhoz. Köszönet azoknak, akik írtak nekünk, akiknek a lelkét nem hagyta hidegen mások szenvedése.

Csodálatos embereket ismertünk meg bennük – kit a leveléből, kit személyesen is. Bennem különösen mély nyomot hagyott a találkozás Tiszaföldváron özvegy Gugolya Józsefnével és Orosházán özvegy Seregül Gyulánéval – mind a ketten több családot ajánlottak figyelmünkbe, és segítettek, hogy eljusson az adományunk hozzájuk.

Ők s még sokan nem csak ily módon segítenek másokon: náluk ez mindennapos „program”. Lehet tanulni tőlük…