Az én képernyőm: Angyal ez az ördög

Vagy pedig a drága és fellengzős „francia konyha”. A világ első számú gasztronómiájából csak az adagok kicsinysége és tetszetős tálalása átvéve – az ízek csodás harmóniája, a vajjal főzés simulékonysága sehol. Nagy tányéron picinyke műalkotás, mindent a szemnek. És semmit a szájnak, mert az íze semmilyen… Persze, tisztelet a kivételnek, elvégre akad az országban néhány nagyon jó étterem, de azokba én nemigen járok. (Lehet találgatni, miért.)

Nem tudom, mikor terjedt el, hogy a magyar konyha világhírű. Hát nem az. Legalábbis, amit éttermeink többségében e címen adnak, azzal sehol sem vagyunk. De ez nem azt jelenti, hogy a magyar ételek nem finomak. Még az idegennek is azok. Svájci vendég férfiú például háromszor kért a paprikás csirkémből, francia rokongyerekek imádták az anyósom tyúkhúslevesét. (Mindaddig, amíg meg nem pillantották a léből kikandikáló fejet meg a sárga lábakat. Mert akkor rohantak a fürdőszobába…) A szerkesztőségünk melletti étkezde gyümölcslevesét pedig bármilyen nemzetséggel meg merném kóstoltatni. Azért persze a legjobban mi magyarok szeretjük a magyar kajákat. Ugye, ugye, a mama főztje. (Nagyanyám hüvelykujjnyi töltött káposztájánál soha nem ettem jobbat.) Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy nem a magyar étel rossz, hanem sokszor rosszul főzik.

Bereznay Tamás, az ismert séf és receptíró péntek esténként a Tv2-n bebizonyítja, hogy így van ez. A konyha ördöge című műsorban gyengélkedő éttermek kérik a segítségét. Ez Gordon Ramsey azonos című műsorának adaptációja. Az említett skót úr nagyon tud főzni, de olyan goromba és otromba modorú, hogy a fél világ utálja. Ő tényleg ördög – a fiatal, jóképű magyar séf sokkal inkább angyal. Mert valóban segít az egészen lerobbant helyeknek is. Bár ajkát sűrűn hagyja el a „szar” jelző, azt kell mondanom, sokszor még vissza is fogja magát. Mert például a legutóbbi estén olyan helyen járt, amit a legjobb esetben is piszkosnak, elhanyagoltnak nevezhetünk. A hűtő, mosogató, konyharuhák állapota láttán csak azt sajnálom, hogy nem jegyeztem meg az étterem nevét, hogy még véletlenül se tegyem be oda a lábam. Persze, Tamás kétnapos ténykedése nyomán más lett az a hely is. De ehhez fel kellett ráznia a tutyi-mutyi tulajdonost, leszúrni a dölyfös, begyöpösödött szakácsot, aki még csak nem is szégyellte a konyhája állapotát. A műsor legfőbb érdeme, hogy „Feri” végre sértődötten elhagyta a munkahelyét, ahol így van remény az újjászületésre. A másik étteremben sem volt túl nagy a rend, de ez alighanem a két aranyos, idősebb szakácsné zavarából származott, s ők azért mocskot nem hagytak maguk körül. Velük kíméletesebben is bánt a lendületes vendégséf, aki nemcsak az ízletes magyaros ételek nagy tudója, hanem láthatóan birtokában van minden szervezési és vezetői képességnek is.

Bereznay nagyon szimpatikus fickó, jó a humora, kemény, de nem durva. Sok mindent lehet tőle tanulni. Nem csak azt, hogy a somlóira ne műtejszínhabot fújjunk, mert ennyit még én is tudok. Hanem például azt, hogy egy kis étterem ne tartson nagy választékot, inkább legyen csak öt-hat étel naponta, de az aztán ütős. És ami a legfontosabb: a jó és friss alapanyag. (A néző együtt borzadozott Tamással, amikor „Feri” úgy készítette a pisztrángot, hogy elővette a mélyhűtőből, gyorsan felolvasztotta a mikróban, egyúttal félig meg is főzte ott, aztán átsütötte.) Tehát: alapanyag! Lényegében ennyi.